Keresés

Részletes keresés

babarczyeszter Creative Commons License 2000-10-01 23:48:38 150
Kedves Realdoko,

a "minden" egy kicsit hosszú volna, de igyekszem.

Először is, nem biztos, hogy minden evészavar ugyanolyan, szóval az én történetem egy történet, és még számtalan más módja is lehet a kimászásnak. Ha nem illik rá belőled egy s más, az még nem jelenti, hogy te nem fogsz kimászni.

Az evéssel kapcsolatos gondjaim nekem is 14 éves korom körül kezdődtek. Folyton fogyókúráztam, állandóan "kövérnek" éreztem magam, és bűntudatot éreztem, ha ettem. Nem lettem olyan kórosan sovány, mint a legtöbb anorexiás (viszont a hugom igen), de állandó gyötrelmet jelentett nekem a saját testem, utáltam, nem tudtam vele azonosulni, holott mindig csinos lánynak számítottam.
Most utólag azt gondolom (már 34 éves leszek hamarosan), hogy az önfelfogadással kapcsolatos gondjaim fejeződtek ki ebben, amiben viszont a szüleimmel meg a világgal való problémás viszonyom tükröződött. Ha úgy érzed, hogy a számodra fontos emberek (és ez kora tinédzser-korban még a szülőket jelenti, majd a barátokat) nem fogadnak el, akkor te se tudod elfogadni magadat, és az állandó önkínzás ennek egy kifejeződése, mintegy racionalizálás valaminek, amit az ember tulajdonképpen nem is ért. Ugyanebben az időben én már depressziós is voltam, ami nem feltétlenül jár együtt mindig az evészavarral: boldogtalan voltam, úgy éreztem, nem illek bele a világba, nem illek a társaim közé, holott erre sem volt különösebb okom, mert voltak barátaim, és igen jól tanultam az iskolában. Tehát megintcsak a szüleimre gyanakszom, akik egyébként valószínűleg nem is gyötörtek engem, inkább egymást gyötörték, és ettől a családon belüli viszonyok eléggé elmérgesedtek.
Azután, egy traumatikus esemény után, 17 éves korom után kezdődött a bulímia. Nem emlékszem, pontosan hogyan, csak arra, hogy mindent kihánytam, amit ettem, és egyre többet ettem, iszonyatos nagy adagokat, minden élvezet nélkül, teletömtem magam mondjuk kiflivel, aztán kihánytam az egészet rögtön utána. Hamarosan nem voltam már képes mások szeme előtt étkezni, nem is kellett hányatnom magam, hánytam magamtól is. Ettől iszonyatosan legyengültem, a menstruációm abbamaradt, és a napjaim nagy részét a bulímiás rohamok fizikai megpróbáltatásainak kiheverése, meg az egész dolog miatt érzett rettenetes bűntudat és halálvágy töltötte ki.
Erről most azt gondolom, hogy iszonyatosan elhagyatva éreztem magam, egyedül egy rakás szörnyűnek tűnő problémával, és egy egyre fokozódó depresszióval, aminek következtében lassan kezdtem elveszíteni a barátaimat is (a depressziós embereket rosszul tűrik mások - a bulímiát lehet titkolni, de a depressziót nehéz, bár utóbb ezt is megtanultam).
Az evésrohamok és a hányásrohamok, azt hiszem, pótlékként szolgáltak: az evés valahogy a szeretetet pótolta, a világba való kapaszkodást, és azután minden hányás kis halál volt, ami ráadásul megnyomta az adrenalin-szintemet, aminek révén ideiglenesen csökkent a depressziós gyötrődés.
A szüleim a bulímiát nagyon-nagyon rosszul tűrték, megtiltották, hogy az "ő" kajájukat egyem, vagy hogy evés után a fürdőszobába menjek, vagy hogy betegyem a lábam a konyhába, azzal vádoltak, hogy az egész csak színjáték, amit azért csinálok, hogy az ő életüket nehezítsem - egyszóval eléggé kiéleződtek a viszonyok.

Amikor annyi idős voltam, mint most te, elköltöztem otthonról, albérletbe mentem, így-úgy kerestem pénzt, közben jártam az egyetemre. (Az egész borzalom valahogy sose látszott meg az iskolai teljesítményemen, ennyiben szerencsém van). Nem sokkal később pedig halasztottam az egyetemen és nekivágtam Amerikának, néhány hónapot töltöttem ott, messze mindentől, ami nyomasztott. Ettől kezdve, mármint az elköltözéstől és az amerikai úttól kezdve, folyamatosan javult a helyzet, amibe biztosan az is belejátszik, hogy időközben elkerültem egy pszichológushoz, aki autogén tréninget tanított nekem (mondjuk szerintem az nem sokat használt), kedves volt, beszélgetett velem - úgy éreztem, végre valaki elfogad.

Éldegéltem az albérletemben, és egyre ritkábban fordult elő, hogy valamilyen stresszes helyzetre azzal reagáltam volna, hogy túlettem magam, és azután kihánytam az egészet. Közben, noha rémes állapotban voltam mai szemmel, tulajdonképpen nem éreztem rosszul magam, a magam ura voltam, ábrándozhattam kedvemre arról, hogy mit akarok az életben, távoltartottam magam a szüleimtől stb.

Mire 23 éves lettem, a falási rohamok szinte teljesen megszűntek, habár nem nyom nélkül: azontúl alkohollal csillapítottam a szorongásomat. Bizonyos értelemben ez mégis előrelépés volt, mert az ivás sokkal elfogadottabb dolog, mint az étkezési zavar, mintegy "normálisnak" érzi magát az ember, ha társaságban berúg. És mivel normálisnak éreztem magam, és kezdtek elfogadni egy közegben (egy irodalmi közegben, meg az egyetemen), én is egyre magabiztosabb lettem.

Azt gondolom, ez a történet lényege. Más kérdés, hogy az én esetemben az evészavar csak része egy sokkal hosszabb történetnek, amiben jókora darab depressziós periódusok is vannak, öngyilkosság, miegyéb, és az egész mögött egy családi történet, amelyben mindkét ágon mindenféle aggasztó dolog öröklődik, valamiféle érzelmi sérülékenység, ami hol alkoholizmus, hol depresszió formáját ölti.

A hugom, aki, mint említettem, anorexiás volt, sokkal korábban kapott segítséget, abban az értelemben, hogy már 14 éves korában elvitték pszichológushoz, ő 17 éves korára lényegében nyom nélkül felgyógyult az evészavarból. Hogy egyébként a depresszióval hogyan áll, azt nem tudom, mert nem él Magyarországon, és ritkán látom.

Tanulság: minél hamarabb mégy el pszichológushoz, vagy orvoshoz, annál hamarabb van esélyed rá, hogy kimássz ebből a dologból. Másik tanulság: a lényeg valahol akörül van, hogy el tudod-e fogadni magad, vagy pedig kényszeresen gyűlölöd a tested (ami nyugodtan jelentheti azt is, hogy tulajdonképpen önmagad gyűlölöd), az pedig többnyire nem abból ered, hogy bármi baj volna veled, vagy hogy belsőleg képtelen volnál elfogadni önmagad, hanem valószínűleg abból, hogy a szüleid vagy a testvéreid vagy más, számodra fontos személyek valamiképpen nem fogadtak el téged, legalábbis nem úgy, vagy nem akkor, amikor ez neked fontos lett volna.

Hát, remélem, ki tudsz ebből hámozni valami fontosat.

légy jól

e

A hozzászólás:
realdoko Creative Commons License 2000-10-01 23:14:57 149
Babarczyeszter... hogy kerültél ki? Meséld el, mesélj el mindent! Hogy jöttél helyre?

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!