Keresés

Részletes keresés

Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000-10-01 15:43:35 147
Kedves Realdoko,

Nagyon tanulságos, amit a saját történetedről írtál. Szerintem akinek evészavara van, ugyanígy átélte ezeket a kínokat. De a végét nem értem: "Elolvastam MINDENT amit lehetett erről az egész dologról. Egyrészt neten, másrészt pszichológia könyvekben. Nem tudok semmit elképzelni, ami segíthetne." Ha tényleg sokat olvastál erről, akkor biztosan tudsz arról is, hogy pszichoterápiás segítség meggyógyíthatja ezt a "privát őrületet". Ma már speciális terápiás programok vannak, amelyek személyre szabottan alakítják a terápiát, és nagy a gyógyulási arány.

Tamás

A hozzászólás:
realdoko Creative Commons License 2000-10-01 03:47:08 146
Rettenetesen örülök, hogy rátaláltam erre a topicra, mert látszólag nagyjából minden oké, valójában megőrülök az egésztől, néha azt érzem, sose szabadulok meg, kész, nem bírom.

Kicsit kövér gyerek voltam, de sose nagyon, mindig fogyókúrák, folyománya nem veszélyes, de akkor is egyértelmű elhízás, természetesen öngyűlölet, önundor. (155 centi, 65 kg, lány, 15 év ekkor).

Fogyókúrák mindig, mindenhol. Visszahízni mindent, szokásos, tipikus történet.
De nem itt kezdődött az igazi baj. (Illetve talán itt kezdődött, de még sokkal kevésbé volt súlyos és meghatározó).

Aztán önutálat magasiskolája: NEM fogyókúra, egyszerűen nem evés koncepció nélkül: első menet lefogyás 57 kg-ra. EZT TARTOTTAM SOKÁIG!!!! (Ez döbbenetes, ma már el se tudom képzelni, hogy lehet nemhogy egy évig, de akár egy hónapig... egy HÉTIG tartani egy súlyt).
57 kilosan is picit dagadt voltam, de az már nem volt olyan gázos, nem volt nagy baj vele. Aztán újabb öngyűlölethullám, eredmény: 52 kg. (A barátnőmék mérlegén csak 49, lényeges, hehe.) (Hangsúlyozom, 8 éves korom óta fogyókúrázom, eddig csak akkor fogytam, amikor NEM fogyókúráztam.)
Ekkor se voltam különösebben vékony, ellenben talán normális, nem tudom.
És itt robbant be az egész, ezen a ponton. Azóta pokol. Egyfolytában.
Szóval kialakult az, hogy mivel nem fogyókúráztam meg nem úgy éltem, hogy egészséges kaja, hanem ide-oda mentem, mondjuk napi egy-két pogi. Emiatt aztán egyfolytában éhségérzet párosulva a RETTEGÉSSEL, hogy nemhogy még mindig dagadt vagyok, de vissza fogom hízni. Tehát bűntudat hullámok ugye meg koplalások tovább. Egész nap nem ettem, aztán este sokat. Még ez se volt annyira vészes.
A vészes az volt, mikor a végletek kezdtek egyre durvábbak lenni. Szóval így utólag azt vettem észre, hogy azért tarthattam nagyjából ezt a súlyt, mert kb. annyit ettem, mint amennyi az energiaszükségletem, csak éppen... mondjuk megettem 3 napi adagot együltőhelyemben, aztán 3 napig SEMMIT. Természetesen a koplalások borzalmasak voltak. Egyfelől iszonyatosan akartam enni, másfelől megbénított a bűntudat és a félelem, emiatt nem ettem, nem is voltam rá képes. De pár nap után mint egy eszelős őrült amint megettem az első falatot nem volt megállás. Mivel a gyomrom meg össze volt szűkülve, fetrengtem egész éjjel a földön a fájdalomtól.
Kihányni sose bírtam, bármit csináltam. Tehát maradt a koplalás.
Itt jegyezném meg, hogy van egy hozzám nagyon közel álló személy, aki pedig másfél éve súlyosan bulímiás, és lehet, ez az én nagy szerencsém, hogy sose bírtam kihányni, bár nem tudom, ez mennyivel volt jobb.
Ettől az egésztől idegbeteg voltam és kikészültem teljesen. Jézusom, iszonyú volt.
Akkor beszéltem valakivel, és rájöttem, hogy ebbe bele fogok tébolyodni, abba kell hagyni. És abbahagytam. Viszont mivel az evést ekkorra már tényleg abszolút nem tudtam kontrollálni, gyorsan elkezdtem hízni is.
Mire nagyjából helyrerázódtam a jól megszokott 57 kg-nál tartottam, amikor nagy örömmel üdvözöltem, hogy éljen, ugyan ENNYIRE már nem durva amit a kajával csinálok, csak éppen UNDORODOM MAGAMTÓL, GYŰLÖLÖM MAGAM és ugyanúgy para van a kajával, ugyanúgy lefoglalja minden gondolatomat, csak ennyire nem vészes, hogy 3 nap kopi, egy zaba.
Azóta mi történik?
Azóta eltelt sok idő. Ugyan megintcsak azt mondom LÁTSZÓLAG minden rendben, tehát eszem (keveset) fogyogatok lassacskán (most épp 53, nem mintha már bármit számítana, csak megszokásból írom le), de nem ez számít, tényleg nem.
Az számít, hogy belegárgyultam. Nem bírom ezt.
Képtelen vagyok BÁRMIT enni úgy, hogy ne érezzem magam BORZALMASAN közben (paradox, mert ugye alapvetően imádtam enni). Ha egy szobában vagyok és bármilyen kaja van a közelben addig nem bírok semmi másra gondolni amíg vagy ki nem hajítom vagy meg nem eszem. Iszonyatos bűntudatom van, zaba rohamok viszont nincseek, legalábbis annyira vészesek nem, mint régen, elkezdem ugyan, de valamiért abbahagyom, már annyira szar az egész, hogy abbahagyom.
Ez is furcsa, hogy régen ha rossz kedvem volt, akkor persze mindig ettem, de most már van olyan szintű rossz kedv, hogy vannak ilyen koplaló időszakok (falás pedig nincs utána, ez szokatlan).
Mindegy. Valójában lényegtelen, hogy mennyit eszem, hogy hány kilo vagyok.
A lényeg az, hogy gyakorlatilag (és ez annyira tragikus és nevetséges és megalázó) az első helyet foglalja el az étel a gondolataim sorában, meghatározza a hangulatom, mindenemet, hogy éppen mennyit ettem stb. Továbbá gyűlölöm, undorodom magamtól. (Ez utóbbira nem várok vígaszt, mert asszem ezt intellektuálisan nem lehet megoldani.)
Tudom, hogy hosszú a bejegyzésem és unalmas, de még valamit hozzá.
A legjobb barátnőmet pár éve ismertem meg, amikor a jó kis 65 kg-os kezdet kezdetén voltam és még nem tudtam, mi vár rám. A barátnőm akkor volt 103 kilogramm.
Persze, gátlásos volt, naná, de nem volt olyan beteg állat, most most.
Most 66 kilogramm, gyűlöli önmagát, haha (egyébként ő vagy 20 centivel magasabb nálam). Pont tegnap aludtam nála, reggel nagyon korán kellett kelnünk, d.u. 3-kor nem bírtunk az éhségükkel és ettünk egy-egy tál levest. Utána meg akartunk halni.
Zsinórcigiztünk, és kétségbeesettek voltunk. És én azon gondolkodtam, amikor kövérebbek voltunk, mennyivel boldogabbak voltunk, mennyvel rondábbak és mégis mennyivel szebbnek éreztük magunkat ahhoz képest, mint most.
A barátnőm ott tart, hogy ez a leves neki is vagy 3-4 napja az első kaja volt.
Ja és mi, a két idióta megtanultunk azóta hányi is, de szerencsére ebbe még nem melegedtünk bele.
Már azon poénkodunk, hogy valami anorexia-bulímia-obestitas, tudja a halál milyen speckó betegséget hoztunk össze, de az biztos, hogy nem bírunk tőle szabadulni és bárki bármilyen kajára rábökhet nekem én hajszálpontosan meg fogom mondani neki a kaloriaértékét.
Sőt, már azon is röhögtünk, hogy nem kéne testápolót használni, mert ki tudja, az a sok zsíros izé benne... (Ezen röhögünk, de az a durva, hogy közben tudom, hogy éppolyan komolyan bírja gondolni mint én.)

Nem tudom, mit tegyek. Mit tegyünk. Még a barátnőmet féltem legkevésbé, őnála más, őnála bízom benne, hogy egy nagy fogyás és talán aztán lecsendesül. A bulímiás barátért iszonyatosan aggódom, volt már egy jó szakembernél, szedett gyógyszert, abba is hagyta, újra is kezdte.
Magammal meg végképp nem tudom, mit kezdjek.
Azt érzem, hogy mint valami kutya, úgy szűkölnék, ha bármilyen szinten szóba kerül az éves vagy a kilogrammok. Most épp fogyok, most tudom, érzem is, hogy még fogyni is fogok, de utána? Képtelen vagyok tartani a súlyom, képtelen vagyok ÉTKEZNI mint más normálsi ember.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem kettőkor, hogy ebédeltem-e ma már. És akkor rájöttem, hogy én gyerekkorom óta nem szoktam EBÉDELNI.
Nem, valójában nem hiszem, hogy ezen az egészen bárki tudna segíteni.
Elolvastam MINDENT amit lehetett erről az egész dologról. Egyrészt neten, másrészt pszichológia könyvekben.
Nem tudok semmit elképzelni, ami segíthetne.
Mindezek ellenére: fantasztikus érzés volt leírni. :-)

voltam szeretettel: 19 éves aggyal, 1000 éves gyomorral: realdoko

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!