Amit én gondolok a halálról:
Borzasztóan félek tőle. Kezdjük ott, hogy már az öregségtől és betegségtől is rettenetesen félek. Volt idő, amikor bármit megtettem volna (értsd: BÁRMIT), hogy ezt a hármat elkerülhessem, hogy örökké éljek és fiatal maradjak. Talán még most is.
Rémes volt látni pl a nagyszüleimet, (de bármelyik másik öreg embert is), akik ráncosak és rondák voltak, műfogsoruk volt és fájt a lábuk, a derekuk, 5-6 féle gyógyszert szedtek reggel-délben-este. Rájuk nézel, és tudod, hogy olyanok voltak, mint te, meg, hogy te is olyan leszel egyszer, és nem tehetsz ellene semmit, hiába futsz minden nap, hiába nem eszel zsíros ételt, hiába nem iszol, nem dohányzol, hiába varratod fel az arcod.
Ugyanez áll a betegségre. A dédanyám, a nagyanyám és mindkét testvére mind rákban haltak meg. Asszem nekem is jó esélyem van rá (persze nem lehet biztosan tudni). És félek tőle, mert nem akarok magatehetetlen beteg lenni, nem akarom, hogy fájjon.
Ettől rosszabb már csak maga a halál. Lehet róla vitatkozni, hogy van-e utána élet, tényleg 50-50% rá az esély, ha az ember hajlamos hinni az olyanokban, mint lélek. Én nem hiszek benne. Szerintem csak a test van, és ennyi. A személyiséged, a lelked, mind-mind biokémia. Ha a tested meghal, te is meghalsz. A betegség, öregség azért szörnyű, mert a saját tested fordul ellened, és előbb-utóbb megöl. Ha így nézzük, mindenki öngyilkos...
És ha mindez igaz, ha csak a hús létezik, akkor a halál után nincs semmi. Csak rothadás, kukacok.
Hogy mi lesz a tudattal? Nincs tudat. Az agyad elrohad, megszűnsz létezni. Nem fog hiányozni senki, az tuti. Csak a semmi lesz, de nem fogod érzékelni, mert nem leszel. Ez olyan képtelenség, hogy fel sem tudom fogni.
Utálom a gondolatot, hogy ugyanúgy lesz ősz meg tél, új napok, új emberek, új ruhák, új bolygókat fedeznek majd fel, és én nem fogom látni. Én nem leszek sehol. Az a hulla már nem én leszek.
Soha sem éreztem semmit, mikor egy hozzám közelálló meghalt. Nem tudtam felfogni. A temetéseket kifejezetten viccesnek találom. Minek az a nagy felhajtás egy hulla körül. Az egész az élők perverziója. Ott fekszik az illető a ravatalon, és ugyanúgy néz ki, mint addig, de az már nem ő. Semmi köze hozzá. Pont a lényege elpusztult.
Később persze, de csak sokkal később hiányoznak. De ez is olyan furcsa. Olyan, mintha még mindig élnének, és mintha soha sem éltek volna. Egyszerre érzed a kettőt.
De ha tényleg csak a hús van, akkor meg kell becsülni. Ha már mindenképpen meg kell halni, akkor inkább minnél később. Ha a halál után nincs semmi, akkor attól minden jobb, még az öregség, a betegség is. Ha már nem lehet mindenki halhatatlan... Utálnék magatehetetlen öreg lenni, de a halált még kevésbé élvezném. Én bizos nem akarnék eutanáziát a magam számára (persze ki tudja...): reménykednék, hogy az utolsó pillanatban történik valami csoda, és meggyógyulok.
Azzal kezdtem, hogy borzasztóan félek a halálól. Azért ez nem 24 órás elfoglaltság. Tényleg csak évente egyszer-kétszer alszom el úgy, hogy arra gondolok, nem fogok felébredni. A halál álomtalan álom. Ugyanúgy nem tudsz magadról, mint amikor álmodsz. |