Kedves Ágnes, kedves scian,
***
bocsánat, ez nagyon hosszú lesz!
ugorjátok át, ha érdektelen! élménybeszámoló a terápiákról.
***
remélem, Treuer doktor nem bánja, hogy közben itt mi beszélgetésbe fogunk.
Én igyekszem nyitott lenni. Mint írtam is, egyszerre két szögből nézem a terápiákkal kapcsolatos vitákat (lehet, hogy ez aztán össze is zavarja a tiszta látásomat).
Egyrészt és elsősorban mint beteg, aki a menarché (13 éves koromban) óta folyamatosan produkálja a civilizált világban "kortünetté" lett pszichés és pszichoszomatikus periódusokat: pubertáskori depresszió és elutasítottság-érzés, anorexia, bulimia, szorongásos depresszió, folyamatos szuicid gondolatok, 30 (és szülés) után egyre erősődő disztimia plusz PMS plusz migrén, egyre gyorsuló hangulatingadozások (depressziós és hypomán szakaszok időnként egy héten belül), egyre csökkenő stressz-tűrés, öngyilkossági kísérletek, koncentrálási nehézségek, munkaképtelenség stb.
Most olvasom Elizabeth Wurtzel nagy port felvert 1994-es bestsellerét, a Prozac Nation-t (a közeljövőben sztárparádés hollywoodi filmet fognak csinálni belőle, ami jelzi a téma iránti érdeklődést), és nála is a menarché idején kezdődtek a bajok, nagyjából egyidős velem, és nagyjából ugyanazt a pályát futotta be, mint én. Érdekes. Aligha azért, mert a családi vagy kulturális hátterünk hasonló, hiszen ő egy amerikai alsóközéposztályi család egykéje, akinek a szülei nagyon korán elváltak.
Másrészt mint érdeklődő is szemlélem a dolgot, aki a filozófia meg a humán tudományos eszközeivel is próbálja megérteni, ami vele történik, és ami általában a hasonló nyomorultakkal, vagy éppen Elizabeth Wurtzellel, történik. Ő mellesleg korán kapott gyógyszert, és a könyv éppen arról szól, hogy szeretné abbahagyni, mert retteg tőle. Én későn jutottam antidepresszánshoz, 29 éves koromban, sőt, mood stabilizert csak most írtak fel először, két hete, aminek következtében talán tíz éve először embernek érzem magam, és talán éppen ezért nagyon hiszek a gyógyszerekben. Pszichológussal és pszichiáterrel viszont volt már néhány találkozásom.
Szóval nem doktrinér az álláspontom, inkább, ellenkezőleg, teljesen tapasztalati jellegű, amihez utólag kerestem meg a megfelelő tudományos magyarázatot, amely értelmessé teszi számomra, hogy mi miért történik vagy miért nem történik - ennyiben biztosan "szelektíven" gondolkodom vagy szemlélem a világot, de azt hiszem, ez a legtöbbünkről elmondható.
A vita kedvéért - igazán meggyőzhető vagyok - összeszámláltam, hány pszichológussal vagy áterrel volt kapcsolatom eme hosszú elmebeteg pályafutás során, és mit éreztem fő problémának.
Remélem, nem undokság, hogy ilyen hosszú beírással foglalom itt a helyet.
A legnagyobb probléma számomra az volt mindig is, hogy a velem szemben ülő ember nem mondta meg, mit tud kínálni, vagy mit tud tanácsolni, és azt sem mondta meg, mit kéne nekem csinálni ahhoz, hogy a terápia működjék, de sokszor _éreztette_ neheztelését, ha nem "megfelelően" viselkedtem.
Amit a legkevésbé szerettek az átereim és lógusaim, az a "tájékozott" vagy "művelt" beteg: 4 férfi és 1 nő közülük kifejezetten szóvá tette, ha idegen szavakat vagy pláne pszichológiai kifejezéseket használtam, s egyikük olyan messzire ment, hogy felszólított rá, hogy definiáljam a "kognitív disszonancia" fogalmát, mondván hogy nem hiszi el, hogy tudom, mit jelent.
A hölgy, akihez egyébként a leghosszabb ideig jártam, arra kért, ne használjak idegen szavakat, mert azokat ő "nem érti", és inkább az érzelmeimet mutassam be.
Ez az öt ember nyilvánvalóvá tette számomra, hogy félti az autoritását, s hogy nem tud engem elfogadni a magam spontaneitásában (ami magában foglalja ezt az okoskodó stílusomat is). Az érzelmi reakció (kimondatlan vagy kimondott) megkövetelése engem nehéz helyzetbe hozott, mivel én őszintén úgy gondoltam, hogy kifejezem az érzéseimet, csak éppen úgy fogalmazok, ahogy szoktam - másrészt lehetetlen helyzetbe hozott, hiszen "érzelmeket" kellett volna mutogatnom nem-spontán módon, egy autoritását fenntartani igyekvő ember elvárására.
Második csapda: a megoldások.
Egy idő után a legtöbb áter és lógus megpróbált valamiféle irányban elindulni, noha legtöbben tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy a terapeutának nem szabad befolyásolnia a pácienset. Ez azonban nem jelenti, hogy én ne értettem volna meg néhány kis jelből, hogy éppen melyik diagnózis vagy tipikus magyarázat jár a fejükben.
Példa: azt mondom, törékenynek érzem magam, mintha üres lennék belül, úgyhogy egy kisebb szél is össze tud nyomni vagy törni. Nincs, ami belülről kitöltsön és megtartson.
Az analitikus lógus erre megpróbálkozik egy szexuális magyarázattal, és azt mondja, hogy "nekünk nőknek" van ugye egy üreges rész a testünkben. Csakhogy az én metaforámnak, érzésem szerint, semmiféle szexuális tartalma sincs. Valami másról szól, de nem tudom, miről. Megrekedünk ezen a ponton.
Másik példa: az analitikus lógus hosszan elidőzik annál, hogy vajon mi történhetett velem 2 éves koromban (természetesen fogalmam sincs), de egyáltalán nem reagál arra, amikor azt mondom, hogy a hangulatváltozásaim erőteljesen összefüggenek a ciklusommal, és hogy az igazán traumatikus emlékeim abból az időből származnak, amikor a fejlett bulímiás voltam, és ezt a családom nagyon rosszul tolerálta.
Adott esetben (egy másik analitikus lógus) még azt is mondja, hogy ő nem orvos, ígyhát a hormonális változásokról nem tud mit mondani.
Harmadik csapda: mit akarunk egymástól.
Megkérdezem az analitikus lógust (férfi), hogy őszerinte mit tud nekem kínálni. Azt mondja, ő erre nem tud válaszolni, mert a kérdés az, hogy én mit akarok tőle. Azt mondom, azt szeretném megtudni, mi a fene baj van velem. Azt mondja, azt nem tudja megmondani, de esetleg együtt gondolkodik velem. Én elmesélem az ekkorra már viszonylag kidolgozott családdinamikai verziómat. Ő nagyon egyetért, ő se tudta volna jobban elmondani. Ezek után felmerül bennem, hogy tulajdonképpen miért járjak hozzá heti hatezer forintért - ezek szerint "megtanultam" a nyelvet, és noha a problémáit éppúgy megmaradtak, ezen túl én is végtelen számú analitikus "feltárást" tudok végezni magamon.
Negyedik csapda: a reális világ. Freudtól azt tanulja az ember, hogy akkor érett a személyiség, ha a valóságelv egyensúlyba kerül az örömelvvel. Az analitikus terapeuta azonban nem akar tudni a valóságról - azt akarja tudni, én hogyan "érzem" az általa nem ismert világomban magamat. Én tudni szeretném, mi az, amit irreálisan látok, és mi az, amire irreálisan reagálok, de ezt nem tudhatom meg tőle. Ő megértően hallgat, de a megértése egy érzelmi állapot befogadása, és klinikai kategóriák szerint való osztályozása, nem segít abban, hogy az érzelmi állapotomat a saját világom tükrében lássam.
Szóval ilyen tapasztalatok miatt lettem szkeptikus a hosszú, feltáró pszichoterápiákkal kapcsolatban. S amikor az ember egyszercsak úgy érzi, hogy beveszi a gyógyszert, és megint él, és visszatekintve megérti a saját tévelygéseit és bolyongásait, akkor, talán tévesen, belenyugszik a gyógyszerbe, és abba, hogy egy kémiai mankóval azután egyedül megtanul járni.
e |