Keresés

Részletes keresés

babarczyeszter Creative Commons License 2000-09-25 17:18:11 158
Kedves Ágnes, kedves scian,

***
bocsánat, ez nagyon hosszú lesz!
ugorjátok át, ha érdektelen! élménybeszámoló a terápiákról.
***

remélem, Treuer doktor nem bánja, hogy közben itt mi beszélgetésbe fogunk.

Én igyekszem nyitott lenni. Mint írtam is, egyszerre két szögből nézem a terápiákkal kapcsolatos vitákat (lehet, hogy ez aztán össze is zavarja a tiszta látásomat).

Egyrészt és elsősorban mint beteg, aki a menarché (13 éves koromban) óta folyamatosan produkálja a civilizált világban "kortünetté" lett pszichés és pszichoszomatikus periódusokat: pubertáskori depresszió és elutasítottság-érzés, anorexia, bulimia, szorongásos depresszió, folyamatos szuicid gondolatok, 30 (és szülés) után egyre erősődő disztimia plusz PMS plusz migrén, egyre gyorsuló hangulatingadozások (depressziós és hypomán szakaszok időnként egy héten belül), egyre csökkenő stressz-tűrés, öngyilkossági kísérletek, koncentrálási nehézségek, munkaképtelenség stb.

Most olvasom Elizabeth Wurtzel nagy port felvert 1994-es bestsellerét, a Prozac Nation-t (a közeljövőben sztárparádés hollywoodi filmet fognak csinálni belőle, ami jelzi a téma iránti érdeklődést), és nála is a menarché idején kezdődtek a bajok, nagyjából egyidős velem, és nagyjából ugyanazt a pályát futotta be, mint én. Érdekes. Aligha azért, mert a családi vagy kulturális hátterünk hasonló, hiszen ő egy amerikai alsóközéposztályi család egykéje, akinek a szülei nagyon korán elváltak.

Másrészt mint érdeklődő is szemlélem a dolgot, aki a filozófia meg a humán tudományos eszközeivel is próbálja megérteni, ami vele történik, és ami általában a hasonló nyomorultakkal, vagy éppen Elizabeth Wurtzellel, történik. Ő mellesleg korán kapott gyógyszert, és a könyv éppen arról szól, hogy szeretné abbahagyni, mert retteg tőle. Én későn jutottam antidepresszánshoz, 29 éves koromban, sőt, mood stabilizert csak most írtak fel először, két hete, aminek következtében talán tíz éve először embernek érzem magam, és talán éppen ezért nagyon hiszek a gyógyszerekben. Pszichológussal és pszichiáterrel viszont volt már néhány találkozásom.

Szóval nem doktrinér az álláspontom, inkább, ellenkezőleg, teljesen tapasztalati jellegű, amihez utólag kerestem meg a megfelelő tudományos magyarázatot, amely értelmessé teszi számomra, hogy mi miért történik vagy miért nem történik - ennyiben biztosan "szelektíven" gondolkodom vagy szemlélem a világot, de azt hiszem, ez a legtöbbünkről elmondható.

A vita kedvéért - igazán meggyőzhető vagyok - összeszámláltam, hány pszichológussal vagy áterrel volt kapcsolatom eme hosszú elmebeteg pályafutás során, és mit éreztem fő problémának.
Remélem, nem undokság, hogy ilyen hosszú beírással foglalom itt a helyet.

A legnagyobb probléma számomra az volt mindig is, hogy a velem szemben ülő ember nem mondta meg, mit tud kínálni, vagy mit tud tanácsolni, és azt sem mondta meg, mit kéne nekem csinálni ahhoz, hogy a terápia működjék, de sokszor _éreztette_ neheztelését, ha nem "megfelelően" viselkedtem.

Amit a legkevésbé szerettek az átereim és lógusaim, az a "tájékozott" vagy "művelt" beteg: 4 férfi és 1 nő közülük kifejezetten szóvá tette, ha idegen szavakat vagy pláne pszichológiai kifejezéseket használtam, s egyikük olyan messzire ment, hogy felszólított rá, hogy definiáljam a "kognitív disszonancia" fogalmát, mondván hogy nem hiszi el, hogy tudom, mit jelent.
A hölgy, akihez egyébként a leghosszabb ideig jártam, arra kért, ne használjak idegen szavakat, mert azokat ő "nem érti", és inkább az érzelmeimet mutassam be.

Ez az öt ember nyilvánvalóvá tette számomra, hogy félti az autoritását, s hogy nem tud engem elfogadni a magam spontaneitásában (ami magában foglalja ezt az okoskodó stílusomat is). Az érzelmi reakció (kimondatlan vagy kimondott) megkövetelése engem nehéz helyzetbe hozott, mivel én őszintén úgy gondoltam, hogy kifejezem az érzéseimet, csak éppen úgy fogalmazok, ahogy szoktam - másrészt lehetetlen helyzetbe hozott, hiszen "érzelmeket" kellett volna mutogatnom nem-spontán módon, egy autoritását fenntartani igyekvő ember elvárására.

Második csapda: a megoldások.
Egy idő után a legtöbb áter és lógus megpróbált valamiféle irányban elindulni, noha legtöbben tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy a terapeutának nem szabad befolyásolnia a pácienset. Ez azonban nem jelenti, hogy én ne értettem volna meg néhány kis jelből, hogy éppen melyik diagnózis vagy tipikus magyarázat jár a fejükben.

Példa: azt mondom, törékenynek érzem magam, mintha üres lennék belül, úgyhogy egy kisebb szél is össze tud nyomni vagy törni. Nincs, ami belülről kitöltsön és megtartson.

Az analitikus lógus erre megpróbálkozik egy szexuális magyarázattal, és azt mondja, hogy "nekünk nőknek" van ugye egy üreges rész a testünkben. Csakhogy az én metaforámnak, érzésem szerint, semmiféle szexuális tartalma sincs. Valami másról szól, de nem tudom, miről. Megrekedünk ezen a ponton.

Másik példa: az analitikus lógus hosszan elidőzik annál, hogy vajon mi történhetett velem 2 éves koromban (természetesen fogalmam sincs), de egyáltalán nem reagál arra, amikor azt mondom, hogy a hangulatváltozásaim erőteljesen összefüggenek a ciklusommal, és hogy az igazán traumatikus emlékeim abból az időből származnak, amikor a fejlett bulímiás voltam, és ezt a családom nagyon rosszul tolerálta.
Adott esetben (egy másik analitikus lógus) még azt is mondja, hogy ő nem orvos, ígyhát a hormonális változásokról nem tud mit mondani.

Harmadik csapda: mit akarunk egymástól.
Megkérdezem az analitikus lógust (férfi), hogy őszerinte mit tud nekem kínálni. Azt mondja, ő erre nem tud válaszolni, mert a kérdés az, hogy én mit akarok tőle. Azt mondom, azt szeretném megtudni, mi a fene baj van velem. Azt mondja, azt nem tudja megmondani, de esetleg együtt gondolkodik velem. Én elmesélem az ekkorra már viszonylag kidolgozott családdinamikai verziómat. Ő nagyon egyetért, ő se tudta volna jobban elmondani. Ezek után felmerül bennem, hogy tulajdonképpen miért járjak hozzá heti hatezer forintért - ezek szerint "megtanultam" a nyelvet, és noha a problémáit éppúgy megmaradtak, ezen túl én is végtelen számú analitikus "feltárást" tudok végezni magamon.

Negyedik csapda: a reális világ. Freudtól azt tanulja az ember, hogy akkor érett a személyiség, ha a valóságelv egyensúlyba kerül az örömelvvel. Az analitikus terapeuta azonban nem akar tudni a valóságról - azt akarja tudni, én hogyan "érzem" az általa nem ismert világomban magamat. Én tudni szeretném, mi az, amit irreálisan látok, és mi az, amire irreálisan reagálok, de ezt nem tudhatom meg tőle. Ő megértően hallgat, de a megértése egy érzelmi állapot befogadása, és klinikai kategóriák szerint való osztályozása, nem segít abban, hogy az érzelmi állapotomat a saját világom tükrében lássam.

Szóval ilyen tapasztalatok miatt lettem szkeptikus a hosszú, feltáró pszichoterápiákkal kapcsolatban. S amikor az ember egyszercsak úgy érzi, hogy beveszi a gyógyszert, és megint él, és visszatekintve megérti a saját tévelygéseit és bolyongásait, akkor, talán tévesen, belenyugszik a gyógyszerbe, és abba, hogy egy kémiai mankóval azután egyedül megtanul járni.

e

A hozzászólás:
scian Creative Commons License 2000-09-24 02:38:04 155
Kedves Eszter, köszönöm a fair play választ.(Élesebb hangvételhez szoktam írásaidban...) A probléma sokrétű. Egy kicsit arra emlékeztetett írásod (az első), mintha egy Woody Allen filmet vennél alapul, és azt bírálnád. Persze az is igaz, hogy Amerikában a psa divattá (is) vált. És az is, hogy nem olyan egyszerű lemérni a hatékonyságát: más iskolák ezért nem ismerik el, és nem elegendő érv a meggyőzéshez az, ha valaki megtapasztalhatta. Mégis hatékony: megfelelő indikációval, megfelelő elvárással és bizalommal (nem puszta hittel), és, nem utolsó sorban, megfelelő pszichoanalitikussal. (Megfelelő pszichoterapeuta természetesen mindegyik módszerhez szükségeltetik...) A psa nem tudja, nem is akarja kicserélni, "megváltoztatni" a pacienst: mindössze azt akarja elérni, hogy tünetei csökkentésével, (esetleg) megszüntetésével békében tudjon élni önmagával. A befejezés -utalsz rá- valóban elég problematikus, de kivitelezhető (Freud különben nem a "befejezhetetlen", hanem a befejezetlen, "végnélküli) analizisről írt.) És természetesen nem az un. komplexusok (köztük a hírhedt Ödipuszival) képezik a lényegét: sokkal inkább a tudattalan felfedezése, és szerepének feltárása. ("Eszem ágában nem volt ilyenekre gondolni!" --modta Ferenczinek egyik paciense. "Az eszében valóban nem, de az ágában igen", --volt Ferenczi válasza.) Az általad említett két tanulmányt egyébként még nem olvastam. Az elfogultságokon nem könnyű túlkerülni, nem utolsó sorban azért, mert (bár voltak ilyen próbálkozások, nem is sikertelenek) egzakt módszerekkel nem mindig mérhető. Van, persze, olyan kórkép is, ami rövid terápiával is sikeresen kezelhető. De nem egyszer a tünetek ilyen esetben újra előjönnek. A kritikák pedig nem egyszer karikaturisztikusak, mégha nem is annyira a psa-t, mint annak divatját támadják. (Például Márai Sándor "Csutorá"jában, ahol egy hölgy a kutyáját vinné analizisbe.) Meggyőzni különben nem akarlak, a nálad különben szokásos nyitottságot erre is kiterjeszteni inkább. Érdemes például az évenkénti (budapesti) psa konferenciák anyagát olvasni, néha még a Thalassa egyes írásait is. Ha az analizis nem is, de ez a vita nyilván befejezetlen marad: talán majd egyszer folytatom.
Előzmény:
babarczyeszter Creative Commons License 2000-09-22 00:03:19 146
Kedves scian,

köszönöm, hogy válaszolsz. Teraposzkeptikus vagyok, de meggyőzhető. Tapasztalatom szerint az analitikus terápia, a legjobb esetben, érzelmi szelepként szolgál, de a hatása inkább rövid, mint hosszú távú. Persze ez attól is függ, hogy a páciens milyen.

Ha a német viszonyokat ismered, talán olvastad a Spiegel két héttel ezelőtti összeállítását. Primitív munka, de annyiban érdekes, hogy mélységes szkepszist tükröz a pszichoterápiák hatásosságával kapcsolatban.

Azonkívül a kezemben tartok egy könyvet, címe: "Beware the Talking Cure", egy klinikai pszichológus műve, aki lényegében ugyanazt feszegeti, mint a Spiegel összeállítás: hogy nincsenek megbízható statisztikák arra nézve, hogy vajon gyógyít-e a pszichoterápia, mint ahogy az sem egészen világos, hogy mit tud kínálni kinek, mennyi idő alatt.

Ennyiben a rövid vagy a CBT (kognitív-viselkedéses) jellegű terápiák tiszta vizet öntenek a pohárba. Vagy elmulasztják a fóbiát, a kapcsolatteremtési nehézséget vagy a kényszeres viselkedést, vagy nem, de ez elég világosan mérhető, és nem lehet a beteg "ellenállására" fogni, ha a terápia sikertelen.

Én eredeti szakmámat tekintve filozófus vagyok, és tudom, hogy az ún. humanisztikus megközelítések az analitikus irányultságú terápiákat, az önismeretet, a mélységet stb. részesítik előnyben, viszont ugyanezen képzettségem (meg személyes tapasztalataim) alapján azt is tudom, hogy az analitikus irányú terápiák esetén eldönthetetlen, hogy mikor "jó" és mikor "rossz" a terápia (hiszen a páciens, csak hogy megfeleljen az orvos elvárásainak, és hogy csökkentse a saját kognitív disszonanciáját, esetleg akkor is "jobban" érzi magát, ha egyébként a környezete ilyesmit nem észlel, és viszont, esetleg olyan erős az "ellenállása", hogy akkor is tagadja, hogy "jobban volna", ha a környezete egyébként úgy látja, hogy könnyebben boldogul a saját érzéseivel).

Ha jól tudom, Freudnak magának is voltak kétségei - van is egy írása a befejezhető és a befejezhetetlen analízisről. És az is figyelemre méltó, hogy Freud egy biológiai elmélet keretében képzelte el a saját terápiás módszerét.

Ha viszont a humanisztikus álláspontot fogadjuk el, és én nagyon is elfogadom azt is, noha rajtam történetesen a gyógyszerek segítettek (az emberekben sokkal kevésbé lehet megbízni, mint a gyógyszerekben általában), akkor a terápia "orvosi szolgáltatás" volta kérdőjeleződik meg. Akkor talán jó, elfogadó, gazdag emberi viszonyokra van szüksége az embernek - de nem pénzért, hanem az élete szerves részeként.

Na, többet nem fogok már a pszichoterápiával kapcsolatban megnyilvánulni, ígérem.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!