Kedves scian,
köszönöm, hogy válaszolsz. Teraposzkeptikus vagyok, de meggyőzhető. Tapasztalatom szerint az analitikus terápia, a legjobb esetben, érzelmi szelepként szolgál, de a hatása inkább rövid, mint hosszú távú. Persze ez attól is függ, hogy a páciens milyen.
Ha a német viszonyokat ismered, talán olvastad a Spiegel két héttel ezelőtti összeállítását. Primitív munka, de annyiban érdekes, hogy mélységes szkepszist tükröz a pszichoterápiák hatásosságával kapcsolatban.
Azonkívül a kezemben tartok egy könyvet, címe: "Beware the Talking Cure", egy klinikai pszichológus műve, aki lényegében ugyanazt feszegeti, mint a Spiegel összeállítás: hogy nincsenek megbízható statisztikák arra nézve, hogy vajon gyógyít-e a pszichoterápia, mint ahogy az sem egészen világos, hogy mit tud kínálni kinek, mennyi idő alatt.
Ennyiben a rövid vagy a CBT (kognitív-viselkedéses) jellegű terápiák tiszta vizet öntenek a pohárba. Vagy elmulasztják a fóbiát, a kapcsolatteremtési nehézséget vagy a kényszeres viselkedést, vagy nem, de ez elég világosan mérhető, és nem lehet a beteg "ellenállására" fogni, ha a terápia sikertelen.
Én eredeti szakmámat tekintve filozófus vagyok, és tudom, hogy az ún. humanisztikus megközelítések az analitikus irányultságú terápiákat, az önismeretet, a mélységet stb. részesítik előnyben, viszont ugyanezen képzettségem (meg személyes tapasztalataim) alapján azt is tudom, hogy az analitikus irányú terápiák esetén eldönthetetlen, hogy mikor "jó" és mikor "rossz" a terápia (hiszen a páciens, csak hogy megfeleljen az orvos elvárásainak, és hogy csökkentse a saját kognitív disszonanciáját, esetleg akkor is "jobban" érzi magát, ha egyébként a környezete ilyesmit nem észlel, és viszont, esetleg olyan erős az "ellenállása", hogy akkor is tagadja, hogy "jobban volna", ha a környezete egyébként úgy látja, hogy könnyebben boldogul a saját érzéseivel).
Ha jól tudom, Freudnak magának is voltak kétségei - van is egy írása a befejezhető és a befejezhetetlen analízisről. És az is figyelemre méltó, hogy Freud egy biológiai elmélet keretében képzelte el a saját terápiás módszerét.
Ha viszont a humanisztikus álláspontot fogadjuk el, és én nagyon is elfogadom azt is, noha rajtam történetesen a gyógyszerek segítettek (az emberekben sokkal kevésbé lehet megbízni, mint a gyógyszerekben általában), akkor a terápia "orvosi szolgáltatás" volta kérdőjeleződik meg. Akkor talán jó, elfogadó, gazdag emberi viszonyokra van szüksége az embernek - de nem pénzért, hanem az élete szerves részeként.
Na, többet nem fogok már a pszichoterápiával kapcsolatban megnyilvánulni, ígérem. |