Keresés

Részletes keresés

Waratah Creative Commons License 2000-07-25 14:54:02 196
Kedves új,
ahogy olvasom, amit írsz, rég behegedt sebek tépődnek fel. Az én férjem is ilyen eszementül ordibáló volt, igaz soha egyszer egy ujjal nem nyúlt hozzám. De úgyanúgy, ha bármi gond volt a lakásban, vagy egy ügyfele kek volt vele: üvöltött. Kb 8-10 óra múlva megbánta, és bűbáj volt. Fél óra múlva megint bármiakármi ok: üvöltés. Igazán örülök, hogy beleszeretett egy kislányba és elment vele. Azóta, hogy kevesebbet van velünk, kevesebb alkalma van üvöltözni, de így is megteszi. Nem tudom akkor miért nem kértem ki magamnak, most megteszem. Főként azért, mert most már a gyerekekre is felemeli a hangját, mert már nincs meg benen az a kölyökkkutyát-nem -bántunk effektus, megnőttek, mehet a magas cé nekik is. Csak azt nem szeretem, amikor anyósom azzal védi, hogy "tudod, milyen hirtelen haragú". Azért még nem kell senkit a sárga földig ledöröngölni.
Tudom, tök fölösleges mondani, sem a budaiság, sem a diploma nem tesz semmit.
pok_ussz Creative Commons License 2000-07-25 14:47:41 195
Azt tudod/sejted, hogy ő mit "kapott" a szüleitől a múltban? Vagy egyszerűen a génekről van szó?
Annyi mindent kérdeznék, de nem akarok vájkálni.

Kemény lehet álmokkal leszámolni - a lényeg, hogy jó döntést hoztál, s kinn vagy belőle. Vagy nem?

A hozzászólás:
új Creative Commons License 2000-07-25 14:12:53 194
Kedves Mindenki!

Nem a saját, a Tasztalon eddig használt nickemen szólok hozzá a témához. Ezért elnézést kérek mindenkitől, de valszeg gyáva vagyok, mert a most leírandó dolgokról még a családom sem tud, csak sejti.

A történet: egyetemistakori szerelem, gyors összeköltözés. Én akkor 23 éves, diploma előtt álló, versenyképes szakmát választó, harmonikus családban felnövő, önálló, nyitott, ambiciózus nőnemű, ő 29 éves, diplomás, külföldön élt, "budai" (elnézést a Budaikatól!) értelmiségi család sarja, éppen álláskeresés stádiumában.

Tavasszal költöztem el tőle, több év után. Az okokat próbáltam kimagyarázni a szüleimnek, nem illettünk össze, megváltoztam stb., de az volt a nagy büdös igazság, amit még ők sem tudnak, a hihetetlen agresszivitása. Mint a szakítás után ki is derült, pszichiátert igénybe véve (mármint ő), hogy gyerekkori traumák miatt instabil személyiség, a konfliktuskezelő-és tűrő képessége gyakorlatilag a nullával egyenlő. Hogyan nyilvánult ez meg? A legkisebb, a mindennapokban előforduló probléma (pl. háztartási gép meghibásodása) esetén artikulálatlan üvöltés, ha valamit nem tudott kezelni, kiabálás, velem természetesen, mert én voltam kéznél, akár az utcán is, megalázó szituációk tömkelege. Aki nem ismerte, bűbájos és jóképű férfinak tartotta, minden barátnőm engem irigyelt. Sajnos egy idő után az első pofon is elcsattant (erről most vallok először, talán most szembesülök magam is az évek történéseivel), nem vert, de pofont adott. Leírhatalan érzés volt. Én, aki otthon a családban mindig a maximális egyenjogúságot és toleranciát láttam, ezt szenvedem el. Nem a fizikai fájdalom volt a lényeg, hanem az önbecsülésem tovatűnte, hogy velem ezt meg lehet tenni! Gyerekünk szerencsére nem volt, de a kutyát nekem kellett néha megvédeni a dührohamaitól, szegény állat üvöltött, amikor csak a hangját felemelte. Emellett nem volt rossz vele, és én hülye módon azt hittem, ha alkalmazkodom, megértem, változni fog, Egy frászt. Totálisan semmibe vette a környezetét, a szomszédokat kerültem, annyira szégyelltem magam. De egy-egy veszekedés után azt mondtam magamnak, végül is ritkán fordul elő, amúgy meg nem rossz. De ebből 1 alkalom is éppen eggyel több az elviselhetőnél. Mikor a végén odáig fajultak részéről a dolgok, hogy a testi épségemet is veszélyeztette, megszöktem. Szó szerint, mivel tudtam egy hétvégén, hogy egész napos elfoglaltsága lesz, felpakoltam pár ruhát, fogtam a kutyát és hazamentem a szüleimhez. Életem legjobb döntése volt.

Úgyhogy el tudom képzelni, más, hasonlóan nívós ún. értelmiségi családban (röhögnöm kell, mert amit az elköltözésem óta az ő "értelmiségi" családjától kaptam, minősíthetelen) is történhetnek hasonló dolgok. Kívülről szemlélve mi voltunk az ideális pár, jó munkával, házassági tervekkel, mindenki csodálkozott a dobbantásomon. Egyedül a szomszéasszonyom, aki fültanúja volt az őrjöngéseinek mondta azt, hogy ez volt az egyetlen megoldás.

Nem akarom bő lére ereszteni, de valaki megemlítette a lelki terror hatásait. A szavak romboló, önbizalmat, önbecsülést romboló hatása leírhatatlan! A másik semmibevétele, el nem fogadása mély sebeket ejt!

Én megértem arichot, én hozzá képest nem voltam olyan nehéz helyzetben, de még így is hosszú időnek kellett eltelnie, míg a végleges döntést meghoztam. Hiába van állásom, szerető családom, barátaim, kudarcként kezeltem a kapcsolatunk ilyen oldalát, holott nem rajtam múlt, én szégyelltem magam. DE amikor már csak a megalkuvás marad, lépnem kellett! Úgyhogy egyáltalán nem könnyű kilépni, még úgy se, ha a körülmények adottak. Amíg lelkileg nem érik meg a változtatás valakiben, nem tud moccanni.

Köszönöm a NANE elérhetőségét, meg fogom őket keresni. Szerencsére nekem már nincs rájuk szükségem, de (talán a szakmámmal összefüggésben is) hátha elfogadnák az önkéntes, ingyenes segítségemet, mert segíteni akarok a megalázott nőknek. Átéltem, amit soha nem képzeltem volna emancipált nőként, és meg szeretném óvni ettől a társaimat. És a lényeg: NEM FÉLNI SEGÍTSÉGET KÉRNI!!!

Köszönöm, hogy meghallgattatok, majd jelentkezem még.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!