Mumudrága
Egy kicsit "kiraktam a szívem az ablakba". Erre:
Azonban, ha Te úgy döntesz, hogy pénzért cserében Te ezt elviseled, hát,
tudod, akkor azt hiszem, hogy elveszted azt a jogodat, hogy panaszkodj,
tanácsot, vagy együttérzést várj el cserében.
Tudod, igaza van. Őszitébb pillanataimban bizony szembeköpöm magam. De _muszáj_ azt hazudnom magamnak, hogy egyszer talán, talán... De mindegy is.
Csak sajnos nagyon ki tudnak borítani azok az emberek, akik azt hiszik, istenadta joguk elítélni másokat. (TUDOM! én is tettem már ilyet (remélem csak egyszer), és egyáltalán nem vagyok rá büszke.) Azonban igyekezni szoktam nem beletaposni másokba. Főleg nem a körülmények részletes ismerete nélkül.
Azt kell mondjam, hogy - szerencsére, legalábbis remélem - fogalma sincs róla, hogy milyen az, amikor valaki élete első 10 évét szinte folyamatos halálfélelemben tölti. Igencsak megváltoztatja a dolgok szemléletét... Mert ilyenkor az, ha csak attól kell félned, hogy kapsz két pofont, igazán semmiségnek tűnik. (Érdekes.. valahogy a legtöbb gyerekkori emlékem arról szól, hogy "apám" megöli azt, ami nekem fontos... értsd: szó szerint. A "kedvencem", amikor végighallgattam, ahogy halálra veri a kutyámat.. az egyetlent, aki meg akart védeni.... no comment)
És a felett is elsiklani látszik, hogy _megpróbáltam_. Megpróbáltam szabadulni...
Hogy köszönjem meg, hogy rám gondolt, miközben írta?
Attól félek, hogy ha egyetlen pillanatra is gondolt volna rám, akkor egy kicsit tétovázik az ok gomb felett...
Dühöm?
Igen. Valamennyire düh is. De talán sokkal inkább fájdalom.
Tudom, hogy nekem kell megoldani a problémáimat.
Tudom, hogy nem segíthet benne senki.
Tudom, tudom, tudom...
Csak naívság azt hinni, hogy egy elköltözéstől varázsütésre megoldódik minden... |