Értelmezések?
Emlékezet és Megbékélés
The Age of Apology, a "bocsánatkérés kora": ez a sokatmondó címe egy
amerikai könyvújdonság bevezetô írásának (R. L. Brooks, When Sorry Isn't
Enough, New York University Press). Elég csak figyelni a híreket: Lionel
Jospin bocsánatot kért az elsô világháborúban kivégzett francia
katonaszökevényekért; Erzsébet királynô indiai látogatása során elmondott
egy rövid mea culpát a brit kolonializmus gonosztettei miatt; Massimo
D'Alema olasz miniszterelnök Kadhafinál töltött vendégeskedése alkalmával
elismerte országa felelôsségét a Líbiában történtekért; Obuchi japán elnök
pedig holland kollégáját követte meg Indonézia holland lakosait ért sérelmek
miatt a második világháború idején. A katolikus egyház pedig az Emlékezet és
megbékélés: az Egyház és a múlt bűnei című dokumentumában vetette fel annak
lehetôségét, hogy ne csak a közelmúlt, hanem egy távolabbi múlt bűneiért is
bocsánatot kérjen. Mint amilyen Giordano Bruno pontosan négy évszázada
meggyújtott máglyája volt; vagy azok a kegyetlenkedések, amelyek nagyon
régen történtek. Például a keresztesháborúk idején, nem kevesebb, mint
kilenc évszázaddal ezelôtt. De mi történik tulajdonképpen, amikor valaki
bocsánatot kér?
Akkor, amikor Agamemnón békét akart kötni Achilleusszal - ez volt
történelmünk elsô feljegyzett megbékélési aktusa -, a következô történt.
Achilleusz dühöngött, és eleinte elutasította Agamemnón ajánlatát. Késôbb
mégis elfogadta. Agamemnón nemcsak a rabszolganô visszaadását ígérte
vetélytársának, akitôl azt elrabolta, hanem nagyon tekintélyes adományokat
is. Nem lett volna elegendô, ha sűrű bocsánatkérések közepette visszaadja
neki azt, amit elvett? Nyilvánvalóan nem. Az a tény, hogy Agamemnón
adománnyal (olaszul: dono) kísérte a bocsánatkérést (perdono), valami
alapvetôt árul el arról a folyamatról, amelyben a megbocsátás (perdono)
önmagában is adomány (dono), mint azt a latinból származó szó is jól
mutatja. Mint minden adomány (ezt Senecától és Marcel Mausstól tudjuk), ez
is ellenadományt követel. Aki megbocsát, olyan nagylelkű gesztust tesz,
amire egyáltalán nem kötelezhetô. Annak tehát, akinek megbocsátanak, ezért
az adományért cserébe nyújtania kell valamit. Megteheti ezt azonnal, mint
Agamemnón, vagy elodázhatja az ellenszolgáltatást, s ekkor adósa marad a
megbocsátónak. Az azonban biztos, hogy a megbocsátás nem "ingyenes" aktus.
Amikor valaki bocsánatot kér valakitôl, ezzel nem egy könnyű, hanem nagyon
is súlyos tettet hajt végre: elkötelezi magát.
Térjünk vissza Giordano Brunóhoz és a keresztesek gaztetteihez. Ilyen
esetekben vajon mit lehet "adományozni" a kért megbocsátásért cserébe? A
tömegtájékoztatási eszközök errôl hallgatnak. Joggal gondolhatjuk, hogy szó
sincs ellenadományról. Bocsánatot kérnek, és kész. Úgy tesznek, mintha a
bocsánatkérés aktusa már önmagában is elegendô ajándék lenne. A bocsánat
ilyen ellenszolgáltatás nélküli megkérésére két magyarázatot találhatunk. Az
egyik szerint egyáltalán nem is érdekel, hogy megkapjuk-e a bocsánatot. A
kérés gesztusa a lényeg: a média körül szervezôdô világunkban a fontos csak
az, hogy valamit közérthetôen és hatásosan kommunikáljunk. Ezt a
magyarázatot erôsíti, hogy az ilyen bocsánatkérések az évfordulók idején
sűrűsödnek. A másik magyarázat jóhiszeműbb és mélyebb. Eszerint a
megbocsátás ajándékát nem a megkövetetteknek (például a keresztesek által
meghurcolt zsidóknak és mohamedánoknak) viszonozzuk ellenajándékkal, hanem
valaki másnak, aki tôlünk kér bocsánatot. Vagyis azt reméljük, hogy elsôként
kérve bocsánatot, a többiek is követik majd a példánkat. Ebben az esetben a
megbocsátás nyitott köre jönne létre, egy olyan folyamat, ami általános
megbékéléshez vezetne. Ez nemes, de nagyon utópikus elképzelés. A baj az,
hogy a megbocsátások nyitott köre bármely pillanatban könnyen megszakadhat,
mihelyt valaki azt mondja: "elnézést, de a bocsánatkérés nem elegendô".
De van egy másik probléma is. Az Iliászban leírt megbékélés dialógust
feltételez egy "én" között, aki a bűnössel azonosítja magát (Agamemnón), és
egy "te" között, aki viszont a sértett (Achilleusz). Az általunk említett
esetekben viszont kik a sértettek, és kik azok, akik bocsánatot kérnek? A
mai egyház nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint négy évszázaddal ezelôtti elôdje
volt. A máglyahalál bűnéért vétkesek és a mai bocsánatkérôk között jelentôs
távolság van. Hogy a sértett félrôl ne is beszéljünk. Pontosan kihez fordul
az egyház, amikor bocsánatot kér Giordano Bruno megégetéséért? Az eretneknek
nincsenek élô rokonai. Ugyanez vonatkozik arra a kétszázezer európai és
észak-amerikai zarándokra, akik Jeruzsálem bevételének kilencszázadik
évfordulóján bocsánatot kértek a zsidóktól és a muzulmánoktól a rajtuk
elkövetett vétkekért. Annak lehetôsége, hogy a mai zarándokoknak ez a
csoportja azonosíthassa magát a keresztesekkel, annyira, hogy a nevükben
bocsánatot kérhessen, elég kétséges. És pontosan kihez fordulnak? Mely
zsidókhoz vagy mohamedánokhoz intézik kérésüket? A két vallás hívôihez?
Azokhoz, akik jelenleg a keresztesek által hajdan feldúlt területeken élnek?
Mint látható, a megbocsátás folyamatának beindításához elôbb, egyfajta
személyi átlényegülés révén, szükségképpen meg kell kreálni a két felet.
Mintha maskarát öltenének magukra, amivel visszamennek az idôben. Az, aki
felölti ezt a jelmezt, a jelenbeli identitása helyett egy múltra épülô
identitásba bújik. A történelmi bocsánatkéréseknél az emlékezeté a fôszerep.
Ebben az esetben viszont a történelmi bocsánatkérés paradox módon
kultúránk másfajta és sokkal kevésbé nemes céljainak szolgálójává válhat, és
a múlt emlékein alapuló történelmi azonosulás a legkülönbözôbb
ellenségeskedéseknek szolgáltathat érveket. Ez történt a szerbekkel, amikor
az 1389-ben Koszovóban elesett keresztényekkel azonosítják magukat, vagy
Umberto Bossi legistáival, akik a Pó vizét kortyolgatva a keltákra
emlékeztek. Az azonosságtudat mindkét esetben a múltból jön. Aki magára
ölti, egy emlékezetre alapozott személy bôrébe bújik, s ugyanígy a többiekre
is egy, az emlékezet alapján konstruált személyiséget kényszerít. Csakhogy
ezekben az esetekben nem azt akarják létrehozni, akitôl bocsánatot lehet
kérni, hanem azt, aki ellenség lehet, akit meg kell semmisíteni. Ugyanígy,
belsô logikájánál fogva, a történelmi bocsánatkérés is a múlt szellemeit
támasztja fel, csakúgy, mint a helyi, faji vagy etnikai ellentétek. A
történelmi bocsánatkérés bizonyos szempontból csak az identitásokon alapuló
ellenségességek jobbik arca: elfogadja azok elôfeltételeit és
játékszabályait - az identitás a múltból származik, az emlékezetre épül -,
miközben a kirekesztés vagy megsemmisítés helyett inkább az így
megkonstruált felek kibékítésére törekszik.
A történelmi bocsánatkérés tehát felveti az emlékezet, pontosabban az
emlékezetbôl konstruált identitások paradoxonait. Társadalmi életünk minden
állomásán szembe kell néznünk egy dilemmával: el kell döntenünk, hogy az
együttélés érdekében mire jó emlékezni, és mit jobb elfelejteni. Trasibulo,
miután elüldözte Athén harminc zsarnokát, amnesztiát hirdetett, és
megtiltotta, hogy az athéniek "emlékezzenek" a polgárháború alatt elkövetett
bűnökre. A polgárháború után, az állampolgári élet helyreállítása érdekében
ô a felejtést javasolta. Eközben azonban a régi rokoni kapcsolatokra, a
hasonlóságokra, az ôket összekötô régi szálakra és közös kultuszokra is
felhívta az athéniek figyelmét. Sôt, a távoli közös gyökerekre is. Az
athéniek megbékítése tehát egy bátor embernek - vagy inkább önkényes
bírának? - köszönhetô, aki vállalta, hogy eldöntse, mennyi emlékezet és
mennyi felejtés legyen része az athéniek én-azonosságának.
ČS 2000/16. szám
|
