Keresés

Talán nem ártalmas Lovas István közírói tetteinek boncolgatásakor egy darabka „véleménykörnyezetet” is – legalább futólag – megkóstálni.
Jómagam L. I. könyvét még nem olvastam, de arra is sor kerül majd. Azonban azt az írásművet, melyet Popper Péter a Mozgó Világ januári számában közöl, s melynek megalkotására L. új könyve késztette, igen. (L. már hivatkozik is rá néhány kiemelt idézettel a Demokrata ez évi 3. számában a Szingapúr és Malajzia… c. cikkében. Megtekinthető a D. archívumában.)
Érdemes mindenekelőtt megjegyezni, hogy P. elismeri L. képességeit, hiszen megállapítja, hogy „Lovas István (…) érdekesen, humorral és szuggesztíven tud írni. Mint publicista toronymagasan áll az írást erőltető elvbarátai felett…” Engedjünk ennyi teret a szubjektivizmusnak, mert – Lovas minden érdemének elismerése mellett is -- azt azért botorság kijelenteni, hogy a konzervatív újságírók között ő az egyetlen valamirevaló, hiszen mondjuk a Magyar Nemzetben is lehet igen jótollú újságírókkal találkozni.
Popper először kitér a Lovas könyvének hátoldalát „díszítő” esetre, mely Haraszti Miklós és Szentmihályi Szabó Péter disputáját írja le. Lovas azt írja, H. a Rádió Kuratórium elnökségi ülésének szünetében lökdöste a vékonydongájú Sz. Sz. P.-t, és üvöltözött, miszerint „Én egy tökös zsidó gyerek vagyok, és elintézem az ilyen rasszista, fasiszta figurákat, mint amilyen te vagy”. (A Véralgebra-topikban Trebitsch (13),(20), és Tiborc (299) is szólt erről az esetről.) Ám a másik fél egészen eltérőt állít. Idézem H. álláspontját: „Ez a Lovas Pista olyan, mint a Móricka, mindig _az_ jut az eszébe. Valójában annyi történt, hogy az ülésen a >>törékeny alkatú költő<< ideológiai hevületében azt találta mondani, hogy a Nyilas Számonkérőszék nem is volt olyan rossz ötlet. A szünetben meg is kellett mondanom a törékeny alkatúnak, hogy a Számonkérőszék csak akkor volna jó ötlet, ha továbbra is volnának hozzá megfelelően betojt zsidók. Ennyi. Mást nem mondtam, és más nem történt.” Ez a verzió bizony más színekben játszik, mint L. változata, és lepény legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mi hangzott el valójában.
Szóval Popper, midőn a bal- és jobboldal eltávolodását, erősödő konfrontációját elemzi, írja, hogy „ha a fasizmus rátelepszik egy kapitalista rendszerre, akkor nácizmus lesz belőle, ha egy szocialista törekvésű társadalmat száll meg, akkor sztálinizmus jön létre.” Többek között nem ez az, aminek okán L. régóta „küzd”?! Mármint azért, hogy mindkétfajta totalitárius rendszer embertelen, fasisztoid jellegét beláttassa?? Üdvözlendőnek tartom, hogy ezt a baloldalilag orientált szerző is nyíltan elismeri: ez már valamivel több eredmény a semminél.
Aztán P. rátér a zsidóság és a jobboldaliság viszonyára, mely nála ekképpen hangzik: „...zsidó lehet-e konzervatív és jobboldali? Lehet, de akkor politikai debil, vagy pillanatnyi egzisztenciális érdekei által vezérelt kalmár, netán megvásárolt gazember, <>”. Érdekes. Mert ezzel szerintem nem mást állít, mint azt, hogy a jobboldaliság maga a forrongó gyűlöletmassza, melyben ép etikai érzékű ember nem mártózhat meg, függetlenül attól, milyen nációjú avagy felekezetű. Aki pedig mégis ezt teszi, az opportunista, kollaboráns, politikai karrierista. Vajh mit szólnának a balszárnyon, ha valaki „a másik oldalról” debilnek nevezné őket azért, mert a kommunizmus szennyétől átitatott, s abból nehezen kimosószerezhető baloldaliság mellett teszik le a voksot?! Nem billeg már megint az a bizonyos mérleg?
Popper szemére veti Lovasnak, hogy leleplező cikkeiben csak azokkal az izraeli állampolgárokkal hajlandó riportot készíteni, akik hazájukat gyalázzák. Nos, ebben van valami, azaz L. ott is fel tudott kutatni pár antiszemitát, de nem emlékszem, hogy megkérdezte-e a cionista érzelmű többség képviselőit is. Másrészt azonban a dolog úgy áll, hogy ha Izraelre nézve terhelő vélemények látnak napvilágot, ezek igazságtartalmát nem eme vélemények tömegessége, hanem tényszerűsége határozza meg, magyarán szólva a tény tény mivoltának semmi köze ahhoz, hogy azt hányan ismerik (el) ill. hangoztatják.
A jobboldali publicisztika módszertanát vizsgálva P. azt állítja, hogy az „… mérhetetlen gőgjében eleve meggyőzhetetlennek és megtámadhatatlannak tartja magát. Ezért soha nem hajlandó vitatkozni, csak kizárólag agitálni, földbe döngölni, megsemmisíteni. Semmi késztetése nincs arra, hogy elgondolkodjék ellenfele érvein, vagy egyenrangú partnernek tekintse őket.” És furcsa módon ez az álláspont a szerző szerint nem földbe döngölés. Nahát, nahát. Különben az újságokba általában beszerkesztenek levelező rovatot, és a Magyar Nemzetnek létezik Vitafórum rovata is, ahol ellenvélemények is megjelenhetnek. S ha a konzervatív média olyannyira megtámadhatatlan, miként lehetséges az, hogy a Demokratában (talán az ez évi 7. vagy 8. számban) megjelenhetett egy olyan olvasói levél, melynek írója Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettest „véresszájú bunkó parazitának” nevezi?? Kíváncsi lennék, hogy a dicső Népszabadság szánna-e helyet ilyen, a stílusvizsgán zérópontos, minősíthetetlen hangvételű véleménynek az ellenoldal felől. (És a partner egyenrangúságáról meg a fennen hirdetett humanizmusról jut eszembe: a P. által tisztelt baloldal hajdani hősies intézménye, az AVH mennyire tekintette egyenrangú partnernek azokat, akiket válogatott kínzásokkal próbáltak ideológiailag gatyába rázni?)
Megtudjuk azt is, hogy a jobbosok „érvelni nemigen szoktak, nagy a kockázat, hogy visszaválaszolnak. Általában érvelést meghallgatni sem hajlandók. (…) Érvek helyett jelzőket használnak.” Hm. Nem emlékszem, hogy mondjuk Kiss Péter agyonindokolta volna azt, hogy a jelenlegi kormány éráját a Gömbös-korszakhoz hasonította, és arra sem, hogy Lendvai Ildikó és Kovács László kellően körülbástyázta volna érvekkel az „antidemokratikus” jelző nagyfrekvenciás használatát. Mindeközben Haiderék érveit ugyebár különös figyelemmel meghallgatta az ellentábor, akár itthon, akár Európa boldogabbik felén, és ugyebár egyetlen elhamarkodott jelző sem hagyta el a nagyrabecsült EU-vezetők és magyar politikusok száját sem! Különben pedig L. – mint azt korábban más is említette már – előszeretettel támasztja meg érveit dokumentálható vélekedésekkel, a honi és nemzetközi véleményalkotókra lankadatlanul odafigyelve. Vegyük már észre, hogy retorikailag a bal és jobb nagyjából-egészében azonos magasságokban-mélységekben szokott sunnyogni, úgyhogy nem kellene ezt a jelzőt ráoktrojálni csupán az egyik félre.
P. szerint L. bűnös abban is, hogy krónikus hazudozónak tekinti az ex-miniszterelnököt, és ezzel saját országának image-át rombolja. Miként lehetséges, hogy míg a balról jobb felé hajigált gyűlölködő szavak a határokon túli értelmezésben megszépülni látszanak, sőt hazánkat odakünn még szeretetteljesebbé teszik, eközben ugyanez nem igaz az ellenáramban dobált sárra. Csuda dolgok ezek!
Jellemző egyébként a Mozgó Világ szellemiségére, hogy januári számában, melyet a „Konzervativizmus és jobboldaliság” témának szentel (és ez egy kiváltképpen figyelemreméltó téma, azt hiszem), olyan „elfogulatlan” vélemények kapnak helyet, mint pl. Szabó Miklósé (77.o.): „a magyar jobboldal is az antifasizmus revideálásával, a fasizmus szalonképessé tételével akarja minden ellene irányuló bírálat szellemi alapját megsemmisíteni.” Továbbá: „A magyar jobboldali kormány meglovagolja a juttatásból élők (ti. a romák) elleni lincshangulatot.” Nem is tudtam, hogy itt lincshangulat uralkodik. Summa summarum megfigyelhető, hogy – miképpen a Magyar Nemzetben Kristóf Attila sajátosan fanyar humorával megjegyzi - a jobboldalnak egyesek szerint nálunk csak széle van.
Vitányi Iván szélesebb horizontra tekint, s az euroatlanti viszonyokról így ír: „A három poltikai erő (t.i. a szociáldemokrata, liberális, konzervatív tömb) tehát valóságos szentháromságot alkot, a három politikai forma mögött mindig is kitapinthatók a közös lényeg határvonalai. (…) Az ünnep azonban elmúlik, ha megjelenik a valódi jobboldal, amely langymeleg megalkuvásnak minősíti a szentháromságot, kibújik hatalma alól, és meg akarja dönteni. Az elmúlt ötven évben is ott voltak, de baloldali ellenlábasukkal együtt az illő korlátok közé, illetve a margóra szorítva.” Hogy ez Nyugat-Európában így lehetett, nem firtatnám, de holmi illendő korlátokat, margón túlra vetettséget emlegetni nem célszerű, már csak az EU-kormányok körében tapasztalható balos túlsúly miatt sem. De ha nyugatabbra oda is volt taszajtva a szélsőszoci entitás az áthághatatlan korlátok mögé, nálunk nyilvánvalóan fordított volt a helyzet, s már csak azért sem érdemes kiszorítottságot, meg ünnep-időket emlegetni, mert amíg a Nyugat örömködött, tőlünk keletebbre ill. nálunk sokan a Gulag, Recsk, vendégmarasztaló börtöncellák és egyéb kommunista üdülőhelyek szolgáltatásait voltak „szerencsések élvezni”. És V. folytatja: „1990 fordulatot hozott. A szélsőjobb úgy látja, hogy ismét és most már igazán eljön az ő pillanata.” A Haider-ügy nemzetközileg diszkreditálni igyekezett főszereplőjének esete nem arra mutat, hogy valamiféle erőteljes nemzeti-konzervatív áttörés, az erőviszonyok jelentős változása lenne (most vagy a közeljövőben) tapasztalható. Vitányi, akit egyébként egy igen művelt, széles látókörű, és visszafogott retorikájú politikusnak ismerek, a biztonság kedvéért alaposan sárba rántja az európai jobboldalt, röpködnek a csillogó paradigmák: ősfasiszta, agresszív attitűd; intolerancia; frusztráltság; macsoizmus…
Összegzésként elmondható, hogy mindkét oldal hajlamos beleesni az általánosítások csapdájába, a jobboldal nem ismeri el, hogy a baloldaliság képes levedleni a vörös színű lárvabőrt, nem kezeli kellő érzékenységgel a holokauszt-problémát, a baloldal pedig vélt vagy valós támadások nyomán idült amnéziába esik, elbagatellizálja több évtizedes múltját, de rögvest felszisszen, ha erre emlékeztetni próbálják. Mindeközben itt is, ott is életek-halálok felett mércéznek, koponyákat számolnak, és azt hiszik, a holokauszt, Gulag, Pol-Pot büntetőtáborai, stb. végletesen szubjektív minőségjelzőkkel szörnyedelmi rangsorba állíthatóak, hogy aztán az érintettek érzékenységük és előítéleteik függvényében szelektáljanak az áldozatok között: kik azok, akiket gyászolhatnak, és kik azok, akiket gyalázhatnak. Szomorú, hogy még mindig itt tartunk.
Egyelőre ennyi. Elnézést kérek a terjedelemért, nem volt szándékos.

malix