Ja és a felejthetetlen jellemóriást, Eörsi Pistát se felejtsük ki, ő többszörös metamorfózison esett át életet folyamán, oszt a sok átalakulás kissé megviselte. Persze lehet, hogy csak "brahiból" csinálta az egészet. Íme Pistuka két gyöngyszeme.
SZTÁLIN
A BETEGSÉG HÍRE. Az volt a legiszonyúbb,
hogy elvesztette a szót és öntudatát,
ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,
arra borul a némaság,
ki a világról a legtöbbet tud, most önmagát
sem ismeri - fekszik mozdulatlanul,
remény az ágya, remény száll fölébe,
minden igaz szempárból remény száll feléje,
s egyszerre az is a semmibe hull.
KÉS HASÍT ÍGY a húsba, a rádió szinte üvöltött,
vagy csak én hallottam úgy? - nem, hisz az éter
megtelt a torlódó fájdalom nehezével,
gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött,
zörgött a csupasz fa ága a szélben,
de a sok hang és zörej
nem akart szóvá összeállni mégsem,
a hírt
akarata ellen jajongva cipelte mind -
a házakra leszálltak fekete vásznak,
tépett madarak szárnyai, vergődve verődtek,
alattuk emberek jártak, amott egy idősebb
férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen
gurult a könnycsepp.
Nem húnytam le a szemem,
benne is fénylő csillám remegett -
egymás felé tartott
tükrök az arcok,
melyekben magára ismer a kínlódó szeretet.
EGYSZERRE AGYAMBA NYOMULT a képe fekete
keretben,
arca minden vonását ismerem,
de így, mégis az egész annyira ismeretlen,
hogy elszorul a szó... nem is tudtam, hogy ezerszeresen
megnő a szeretet a gyász lencséjén keresztül...
csak most, hogy nézem arcát, mely sohasem rezdül
eztán mosolyra, száját,
mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját -
és mégis a régi kép ez! Újra látom,
kisüt a keretből, szinte már kilép,
ő maradt az élet, érzem tekintetét,
arcomra száll majd végighullámzik az elárvult világon.
MI MINDENT VESZTETTÜNK örökre el!
Gyár volt agya, jelen és jövő
számára szakadatlan termelő -
többé ez a gyár
nem munkál soha már,
mert elmosta vér, lerombolta halál!
De termékeit nem rontja az idő -
vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe,
hordozza véred,
s ahogy lángja lobog,
világítson legbensőbb rejtekeidbe,
hogy még azt is megértsed,
amit ő már meg nem alkotott.
A GONDOT, A MUNKÁT, sose hűlt hitét,
harcát, örömét hagyta reád,
világ,
dolgos ezernyi nép -
az ő biztató szavát
őrzi és adja gyászában is a párt
tovább,
sebek, verdeső lobogók, feketék,
könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig feledhetetlenek.
De mind nem elég - nőnünk kell emberiség,
hogy közösen betölthessük helyét,
az égbemeredő, rettenetes űrt,
hogy jól használjuk izmainkba gyűlt
ölelő, sújtó, roppant erejét.
(Eörsi István, Új hang, 1953. árciusi különkiadás)
Aztán egy újabb, "modernebb":
Allen Ginsberg: Záróizom
Remélem jó öreg segglyukam kitart még
Többnyire rendben volt 60 éven át
Bár Bolíviában felrepedt s megműtötték
a fennsíki kórházból élve került ki -
kevés vér, polip nincs, alkalomadtán
kis aranyér
aktív, sóvár, szívesen fogad be falloszt
kólásüveget, gyertyát, répát
banánt és ujjakat -
Most fél az AIDStől, mindazonáltal
szolgálni vágyik -
ki a bús bélsárral, be a gumiba-bújt
orgazmusos baráttal -
Még mindig ruganyos-izmos,
gyönyörért szégyentelenül kitárul
De újabb húsz év múlva ki tudja,
az öregeknek sajog mindenük
izület, nyak, prosztata, gyomor -
Remélem a vén lyuk fiatal marad
halálomig, nyugi.
1986. március 15, 13h
Eörsi István fordítása
|
