|
|
 |
GoldenEye
1999-12-28 21:55:26
|
29
|
nem tudom, hogy evéskényszer-e, de tény, hogy az én szüleim engem is úgy neveltek, hogy mindent meg kell enni, ami a tányéromon van...
8 éve élek tőlük külön, de néha még lelkiismeretfurdalásom van, ha az étteremben nem eszek meg mindent vagy itthon valamit kidobok vagy a kutyának adok...
Erőszakkal kell tudatosítanom magamban,hogy csak azért, mert a tányéromon van, még nem KELL megennem...
Szerintem ez tiszta őrület, tiszta streszz és egy biztos pont, amiben másképpen fogom nevelni a gyerekeimet (ha lesznek:)), mint ahogy engem neveltek...
De most már kezd alakulni, már ott tudom hagyni a tányéron a kaját, ha jóllaktam, de ez a jóllakás sem az a régi, amikor már kicsattanok, hanem a 'pont kellemesen elég' fajtájú..:)))))) |
|
A hozzászólás:
 |
bundee
1999-12-28 01:28:46
|
28
|
Udv...
A felsorolasodbol en hianyolom egy kicsit a "megszokassa'" alakult eves megemliteset.
En magamon tapasztaltam (meg mostis), hogy eveskenyszerem van. Nemtudom aztmondani, hogy akkor en ezt most nem eszem meg.
Lehet hogy hulyen hangzik, de amikor kisgyerek voltam, a szuleim mindig aztmondtak egyek meg mindent. Es en szerettem enni - igy mindent megettem - igy szep lassan egy elegge pufi kisgyereke valtam. Akkor meg nem zavart, hogy kover vagyok - de amikor mar zavart volna, akkor mar "megszoktam" az evest - ugymond etel-fuggo lettem.
Amikor fogyokurazni probaltam, es este elhataroztam, hogy akkor nem fogok tobbet enni (marmint, nem annyit - a "koplalas"os modszer szamomra teljesen veletlenul jott - de ezt mar elmondtam korabban) - aztan masnap megyek a konyhaba, tudtam hogy elozo este elhataroztam, hogy nem fogok enni - de ez egyszeruen nem jelentett szamomra semmit - megettem a magam kis adagjat, es amig lattam, hogy van etel, megettem...
De a legszornyubb, hogy a mai napig nem azert eszek, mert ehes vagyok - hanem mert enni akarok.
Ez nemtudom mennyire termeszetes, nemtudom mennyire ko'ros - vagy mennyire osztonos (pl. a kutyak evesi szokasai nagyon erdekesek: mindig ugy esznek, mintha masnap mar nem lenne etel).
Es a eveskenyszerhez parosult meg a "mertektelenseg" - nem voltak normalis korlatjaim - pl. ha vacsoraztam, akkor siman megettem regebben majdnem ugyanannyit "repetanak".
Vagy amikor ehesvoltam, elmentem venni 2 nagypizzat - es meg is ettem oket...
Igaz, azthittem a masodiknal, hogy nemnagyon birom, de valahol belul aztmondta valami, hogy edd meg - az ures tanyert kell latnom.
Nemhiszem, hogy ez szemelyiseg- vagy lelkiproblemak miatt alakult ki bennem - egyreszet egy kisgyerek elete altalaban normalis - masreszt en emlekeim szerint mindig is "jolereztem" magam - igaz, tudtam hogy fogynom kell, mivel a tarsadalom (osztalytarsak, lanyok) az alkatom miatt "hatrebb rangsorol" - viszont talan ettol is lettem olyan vidamkedvu, kommunikativ ember, mert az alkatom helyett a beszedemmel kellett kozelebb kerulnom mas emberekhez.
Nade, vissza a lenyeghez.
Most, a fogyokuram utan is meg megmaradt az eveskenyszerem - erdekes modon amig koplaltam, egyaltalan nem vagytam az etel utan, mert bu"ntudatom volt. Kepes voltam magamban kialakitani egy EGESZSEGES bu"ntudatot az eves irant. Azert hangsullyozom ki az EGESZSEGES-t, mert pl. az anorexiasoknal ez a bu"ntudat mar ko'ros.
Tehat, igy a fogyokuram utan, ujra van bennem az eveskenyszer, de azthiszem, mar kepes vagyok lemondani az etelrol, vagy ha nem, merteket tartani (ezt is a bu"ntudat "okozza").
Azthiszem, a jo-jo effektus meg nem jott ki rajtam - bar azert lenne meg mit leadni, igaz, regi formamhoz kepest megvagyok elegedve magammal - mostmar egy boldog, kiegyensullyozott ember vagyok.
Annyit tennek meg hozza a fogyokuramhoz, hogy volt olyan idoszak, hogy kaloriatablazattal probalkoztam, akkor is megvolt bennem az eveskenyszer.
Megettem a napi betevo gyumolcsjoghurtamat, meg zsemlemet, szepen kiszamoltam hogy ehhez masnap mennyit kell bicigliznem a konditeremben. Aztan ereztem, hogy ehetek meg, engedhetek az osztonomnek, hiszen majd biciglizek tobbet...
Ha valaki masnak is van hasonlo eveskenyszere, szivesen olvasnam a hozzaszolasat
bundee
|
|
Előzmény:
 |
Robzon
1999-12-27 23:49:53
|
27
|
Hát engem érdekelne a dolog, de csak úgy, ha akinek segítek, az hajlandó részletesen dokumentálni az eredményeit. Szeretnék minél több „esetet” összegyűjteni… Aki elfogadja a módszert (illetve inkább szemléletet), az nem fog csalódni, azt garantálom.
De igaziból a túlsúlyos embereknél nem az a fő gond, hogy nem rendelkeznek elegendő ismerettel a lefogyáshoz (bár ez is igaz), hanem az, hogy a súlyfelesleg leggyakrabban egy pszichés kórkép fizikai megnyilvánulása. Az evés az ön-örömszerzés egy formája, mint mondjuk a drogok, vagy a maszturbáció. (A csoki evés ugyanúgy a szerotonin szintet emeli meg, mint a jó szex.) De a túlzásba vitt drogozáshoz a túlzásba vitt evés abban is hasonlít, hogy egy önpusztító ördögi körbe lök bele: szorong a páciens, utálja magát mert csúnyának és kövérnek érzi magát, könnyű sikerélményre „örömre” van szüksége, ezért eszik, ettől persze még jobban szorong, még többet eszik, és így tovább. Persze sokan vannak, akik nem a kinézetük miatt szoronganak (mert az nem is érdekli őket, hiszen igénytelenek), hanem valami más miatt, és azt fojtják kajálásba. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy a legtöbb elhízottnak hiába mondod el, mit kellene csinálnia, nem lesz képes lemondani az örömforrásáról, a zabálásról, illetve csak ideiglenesen, mert ha ezt az örömhiányt nem tudja mivel ellensúlyozni, akkor rém rosszul fogja érezni magát (lásd fogyókúrás lelki állapotok: ingerlékenység, depresszió, stb.), és már nyitja is a hűtőt, mert az nem hazudik. A megoldás persze magától adódik a kitartóaknak, amikor jönnek az eredmények a sikerélmény lesz az örömforrás, és a saját szép és egészséges testében fogja meglelni azt az élvezet mennyiséget, amit addig a pacalpörkölt nyújtott.
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|