Kisevet,
elnézést, ha félreértettelek, a felületességet vállalom, amennyiben nyilván nem azt kaptam el, amit te mondani szándékoztál és fordítva. Valóban nem azt állítottad – azt általam is idézett mondatodban – hogy te konkrétan a halálfélelemről beszélnél, de minthogy ez mégiscsak halálfélelem-topic, amit ráadásul Te nyitottál, automatikusan arra gondoltam. Egyéb félelmeink? ahhoz külön topicot kellene nyitni.
Azt azért szeretném megjegyezni, te sem olvasol figyelmesen, ha a pánikhangulat jut eszedbe a halálfélelemre vonatkozó hozzászólásaink kapcsán (hWindy, OWI meg én). A magam nevében állíthatom, mi sem áll távolabb tőlem, leírtam, mennyire nem kardinális téma az életemben, de hadd ne magyarázzam, olvasd el újra! :-)
Minthogy ezek szerint Te a félelemről írtál, én pedig a halálfélelemre „válaszoltam”, természetesen elbeszéltünk egymás mellett, most egyet válaszolok legutóbb világossá vált felvetésedre, úgyhogy innentől OFF. Ha a félelmeinkről van szó, így első szuszra félnék bármit is kinyilatkoztatni (hogyan kezelhetők?), de első blikkre egyetértek OWI-val abban, amit ír. Persze vannak, akikre lehetne hatni ez irányban, nyilvánvalóan, de személyesen én is azok népes csoportjába tartozom, akinek a félelmeit magának kell legyőznie, másra ebben aligha számíthatok. A másik ami eszembe jut: alig hiszem, hogy volna ember ilyen-olyan félelmek nélkül, ha van, az szvsz vagy nem igaz vagy nem normális, egészséges mértékben asszem szükség is van félelmekre (egészséges mérték alatt azt értem, hogy nem napi rendszerességű, állandó passzitivásba hajtó, hisztérikus félelmekről van szó). Meg az jut eszembe arról, amit te írsz félelemnek, hogy az inkább „helyzetfélelem” (sötétben átvágok valami állat helyen, Apám mint az állat úgy vezet a Nagykörúton, ilyesmi), amitől az általad leírt fiziológiai folyamatok beindulnak, amik ellen nehéz bármit tenni, mert ha Afrika közepén egy oroszláncsorda közepén sétálok, ideges leszek és félni fogok, akármekkora jellem is vagyok. Ha viszont a „félelmeim”-ről van szó, alig hiszem, hogy az úgy jelentkezne, ahogy leírod. A haláltól való félelem, a félelem (vagy mifene), hogy emberhez és a saját elvárásaimnak megfelelően fogom-e leélni az életem, nevelni a gyerekem, társa lenni egy másik embernek stb., az nem hajtja a vért a gyomortájékomra, nem is reszketek, csak nagyon belül érzek valamit, nemtommit, még az is lehet, hogy attól, hogy ezek néha feltűnnek bennem, attól kihasználatlan az én agyam is (ha jól vettem ki, ez felvetésed másik fő tengelye), de hogy ezek a gondolatok engem mint embert inkább szilárdabbá tesznek és serkentenek, az biztos. A másik: persze van fiziológiailag is érezhető állandó nyomás az emberen (pölö hogy állandóan álmos vagyok, sose alszom ki magam rendesen), de az nem félelem-jellegű, hanem egyszerűen ilyen ökör módra kell élni, hogy dolgozni, meg felelősséggel lenni, és egyáltalán az idő nagy részében valami mást csinálni, mint amit az életről korábban, még cseperedvén gondoltunk (= stressz). Ez ellen mást nem tudok elképzelni (de komolyan!), minthogy emigrálok a Salamon-szigetekre és egész nap lepényhalra vadászok, meg lógatom a lábam a függőágyról.
Most egy rövid időre el kell mennem, majd folytatom. ON |