Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
Turbo Creative Commons License 1999-10-15 08:43:40 23
Kedves kisevet,

• amennyiben te a halálról mint biológiai és nem kulturális tényről akarsz hallani véleményeket, az igen nehéz lesz, kérdezz medikusokat róla. Számomra biologikuma legalábbis banális: egy élő sejthalmaz megszűnik létezni, ez mindig így lesz, és télleg nem is mutat túl a biológián, de én inkább spirituálisan gondolok a halálra: nem egy csont- és húscsomó működésének lesz vége, hanem meghal egy ember. Ilyen elhatározásból beszélgethetünk akár a vakond meg a légyölő galóca haláláról is, biológiai szempontból semmivel nem különb a miénk. Szóval a halál pillanata is csak spirituálisan érdekes: mikor kezdődik és mikor ér véget? Van utolsó gondolat? Egy pillanat? Stb. És biztos érdekesebb, ami utána jön. Jön?

• „az ismeretlentől félünk, és azért félünk, mert nem ismerjük, mert ha megismertük, már az ellenőrzésünk alá vontuk, többé nem lesz félelmetes, tudunk vele bánni.”

Az attól függ, mit ismerünk meg a halál (mint állapot) képében.

• „Igaznak érzem azt az állítást, hogy saját magunkat sajnáljuk a kedves lény elvesztésekor. Mert ugy-e nem azt gondoljuk, hogy szegény nagyi, mit fog most majd nélkülem csinálni, hanem azt, hogy mit csinálok most én nélküle, mennyire hiányozni fog (nekem) a szeretete, a kedvessége, a gondoskodása”
Ez így is van, természetesen. Csakhogy abban a biz. korábbi topicban nem az hangzott el, hogy ilyen formán sajnáljuk magunkat, hanem az, hogy más halálakor magunkat siratjuk mint halandót, aki ugyanarra a sorsra fog jutni. Én ez ellen berzenkedtem és ezért mondtam, hogy a saját halálom gondolata sokkal kevésbé zaklat fel, mert nem nekem fog rosszul esni, nem nekem kell megszenvedni, és ezért félelmetesebb a mások halála.

• És tényleg azt lenne marha jó tudni, amit gargoyle vetett fel a topic elején: rendben van hogy meghalunk, de mindaz, amiben úgymond összegződünk, érzelem, tudás, tapasztalat stb., azzal mi a rák lesz? Hogy nulla meg eltűnik, sluszpasz, az minimum felháborító.
És volt egy másik hozzászóló (most lusta vagyok visszalapozni, nemtom ki), akivel mélyen egyetértek: saját halála kapcsán az ember semmi mást nem kér a sorstól, csak azt, hogy mentesüljön a szenvedéstől, mert azt átélni vsz kilencezerszer rosszabb, mint magát a forever halált.

Előzmény:
kisevet Creative Commons License 1999-10-14 23:53:59 20
A topic címét úgy választottam, hogy mind a halálfélelem, mind a haláltól való félelem beleférjen. De azért jobb, ha pontosítjuk, hogy mit értünk halálon, magát az esemény pillanatát (orvosilag: a halál beálltát) vagy az utána következő időszakot nevezzük-e halálnak. A halálfélelem és a haláltól való félelem különbségét is kicsit pontosítani kéne. Várom a véleményeteket.

Nem nevezném kultúrális dolognak a halált, mert minden emberi közösség földrajzi helyétől és a társadalmi helyzettől is független esemény, bekövetkezik a technológiailag legjobban ellátott helyeken és a természet ölén élő emberek körében is. Ami kultúrális dolog benne, az a róla alkotott képzetünk, felfogásunk, véleményünk. Erre az utóbbira mondtam azt, hogy káros és védekeznünk kell ellene.

A természeti népek természetes eseménynek, életük részének fogadják el a halált, nem akarják elkerülni a bekövetkezését, nem sorscsapásnak, igazságtalanságnak tekintik, nem lázadoznak szeretteik elvesztésekor. Ez az, ami valóban hatalmas szemléletbeli különbség kétféle kultúra között. Én ezt a szemléletet látom jónak és nem látom szükségszerűnek, hogy valamilyen negativ érzelmet kapcsoljunk hozzá.

Mert az valóban áll, hogy az ismeretlentől félünk, és azért félünk, mert nem ismerjük, mert ha megismertük, már az ellenőrzésünk alá vontuk, többé nem lesz félelmetes, tudunk vele bánni. A halál is ilyen ismeretlen, maga a pillanat is és az utána következők is, de a halállal kapcsolatos félelemnél ennél sokkal többről van szó.

-Érdekes a megfogalmazás, hogy a saját haláltól kevésbé lehet tartani, mint a közeli hozzátartozókéitól, de most nem az a kérdés, hogy kinek a halálától tartunk, a tény az, hogy félünk tőle.

-Sokkal konnyebb elviselni a hathonapos gyereked halalat, mintha mar huszeves lett volna a gyerek - joval tobbet fektettek bele
Nem gondolom, hogy különbséget lehet tenni a két eset között, hiszen a fájdalmad attól függ, milyen mély érzelemmel kapcsolódtál a gyermekedhez.

-A tv-ben látott események és a valóban megtörtént haláleset hatása között hatalmas a különbség, nem is érdemes összehasonlítani őket. Amig ismeretlen számunkra az, aki meghalt, általában érzelmileg kivülállóak tudunk maradni, ha érzelmi kapcsolat fűzött ahhoz, aki meghalt, egészen másképpen reagálunk.

-Olyan kisgyerekről írtam, aki már megérti a kérdést, de még nem tanította meg a környezete a haláltól való félésre. Én kb. 7 éves voltam, amikor gondolkodni kezdtem arról, milyen borzalmas lehetne úgy „élni”, hogy elvesztem néhány érzékszervemet, nem látok, nem hallok, nem is beszélek, tapitani sem tudok, csak vagyok a koponyámon belül és teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt. Ehhez képest már a halál bekövetkezése is jobb lenne. Ezzel a személyiségfejlődésemben megkerültem a haláltól való félelmet.

-Érdekes az ellentét az életösztön és a halálfélelem között. Az egyik pillanatok alatt arra késztet, hogy összeszedjük minden erőnket, eszközünket, hogy megakadályozzuk az életünk ellen ható események bekövetkezését. Ez azért történik így, mert ösztönszintű -tudatunktól függetlenül működő- védekezés, de természetesen mobilizálja a tudatunkat is. A halálfélelem, mint azt állítottam, tanult sajátságunk.

-Igaznak érzem azt az állítást, hogy saját magunkat sajnáljuk a kedves lény elvesztésekor. Mert ugy-e nem azt gondoljuk, hogy szegény nagyi, mit fog most majd nélkülem csinálni, hanem azt, hogy mit csinálok most én nélküle, mennyire hiányozni fog (nekem) a szeretete, a kedvessége, a gondoskodása. Most már azt sem tehetem meg (én), hogy elmondjam, mennyire szeretem, mert már nem lehet így, csak múlt időben lehet mondani.
Igen, egy kicsit az is játszik, hogy ezután már nincs a tőle kapott támaszom, nekem kell mindent megtennem, sok dolgot átvállalnom, amit eddig ő csinált és felnőttként több felelősség hárul rám (és jaj, hogyan fogok ennek megfelelni).

-Viszont ha egészséges, nem koros felnőtt retteg a haláltól, az pszichológiai eset
Igen, én is erre gondoltam, hogy megbetegedett. Éppen ezért vetettem fel itt, hogy ez miért történik meg és mit lehet tenni, hogy ne következzék be, mert én elkerülhetőnek tartom.

-Érzelmi kapcsolatunk kimutatásának szintén társadalmilag tanult módjai vannak, mint pl. a temetés, a gyászöltözet, a temetőbe járás (számomra is kicsit furcsa). Az eltávozott nemcsak testből állt, hiszen emberként élt, gondolkodott, értelmesen beszélt, intézte dolgait, szeretett és szenvedett, stb. A sírhelye egy ideig valóban őrzi a testét, de aztán leginkább csak jelkép, a hátramaradottak céljára szolgál, a kegyelet lerovására alkalmas, mert a kapcsolatot az elvesztettel bárhol meg tudjuk találni.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!