Keresés

Van egy kedvenc idézetem a Bibliából. Mikor Keresztelő Szent Jánosról beszél Jézus, akkor így jellemzi: Azért mentetek (hozzá) a pusztába, hogy szélben lengedező nádszálat lássatok?

Szerintem ezzel arra utal Jézus, hogy azokat az embereket hajtotta valami belülről, és a megérzésük alapján mentek ki. Hallgatni akarták a tanításokat, és talán meglepődve tapasztalták, hogy mások társaságában teszik ezt. Ezek az emberek a legkülönfélébb helyekről jöttek, úgylehet más közös nem is volt bennük, csak az érdeklődés.

Az ember sajnos kerülhet olyan mélypontra, amikor azt hiszi, hogy egyedül van a világon vagy egyedül küzd egy bizonyos problémával. Sokan elkövetik a hibát, hogy egy bármilyen közösséghez csatlakoznak ilyenkor, csak azért hogy tartozzanak valahova. Mások elvonulnak a világtól, drogba, alkoholba, és ritkábban, de öngyilkosságba menekülnek.

Azok a szerencsések, akiknek támogató, megértő családi környezetük és/vagy barátaik vannak.

Mi a helyzet, ha ez nincs? Az önsegítő csoport egy megoldás lenne a hozzánk hasonló emberek számára, de ezzel nem csak az a baj, hogy kevés van vagy nincs is egyáltalán. Ki garantálja ugyanis a szakszerű vezetést? Ahogy te is írod, még a hivatalosan "gyógyító" végzettséggel rendelkezők között is van alkalmatlan.

Még megemlíteném, hogy én totál ellenkező típus vagyok, mint te, tehát nekem a pörgés a halálom. A munkahelyemen se legyen lehetőleg kihívás, meg hagyják, hogy csendben tegyem a dolgomat. De ettől még egy önsegítő csoportban legyen mindenféle ember, mert az egyáltalán nem zavarna, sőt.

Na de ilyen csoportokra is nagyobb az igény, mint amennyi van. Ilyenkor bizony be kell érnünk olyan emberek társaságával, akikkel értékrendünk kb. olyan közel van, mint a Nap a Holdhoz. Én azt tapasztalom, hogy ilyenkor egy a fontos: nem szabad ráerőltetnünk az érdeklődési körünket a másikra. Tudni kell hallgatni, figyelni. Meg kell tanulni az ő szemével látni a világot. A mi szemünkben apró, jelentéktelen örömeinek örülni. Egyet persze nem szabad elfelejteni: nem szabad, hogy ez az önfeladással járjon! Nem kell unos-untalan kifejezni, hogy nekünk megvan a markáns véleményünk a világ minden dolgáról, viszont időnként nyugodtan engedjünk meg néhány személyes közlést magunkról is.

Ilyen módon nem fogjuk görcsösen keresni, hogy mikor jönnek már a "hozzánk való" emberek. Illetve, ha megjelennek, akkor nem kell görcsösen beléjük kapaszkodni, nem szabad föladni a többiek társaságát.

Tudsz segíteni valakin, akit nem szeretsz? A lelkén? Szerintem nem, mert hiteltelen, és ezt az illető érzi.

Az egyéni intim helyzetben nem tolhatod a társadalomra a felelősséget. Akkor sem, ha általános jelenségről van szó.

Én például megtanultam nem szeretni anyámat. Annyira szeretem, amennyire egy jó cimborát. Amennyire biztonságos. Amennyire biztonságos szeretni valakit, aki valójában nem szeret. Nem is foglalkozott igazán a fejlődésemmel, csak amennyire éppen neki kedve volt, vagy másoknak mutatni kellett. De ettől még szerethetek másokat. Viszont ezt nem tudom irányítani...

Hát, köszönöm a választ. Én is sejtettem, hogy nincs szeretet. Nem tudom, mi az, ha szeretek valakit, és engem szeret valaki. Pedig van családom. Látszatra minden oké. Sokan irigyelnek.

Azt mondja a családom, hogy nincs szeretet. Ez a normális. A mai világban már nincs  sehol. Mindenki magának kapar, aztán kiteszi a közösségi oldalakra, hogy egyen a fene mindenkit, hogy ő hol nyaralt, milyen jó munkahelye van, meg milyen autót vett, hogyan újította fel a házát.

Bemész egy segítőhöz, de gyorsan ki is fordulsz, mert olyan undor, meg elutasítás  van az arcán, hogy inkább köszönöd, de nem kéred a segítségét. Ha mégis kéred, mert nagyon kivagy már, akkor meg egy olyan klikkbe futsz bele, ahova te már nem férsz be.

Ezeket a köröket mi már lejártuk.

Szeretet már az emberekben nincs. Csak pillanatnyi hangulatfoszlányokban van, színárnyalatokban, dallamokban, illatokban.Amik egy-egy múló pillanatra meglegyintenek minket, aztán úgy elillannak, mintha sosem lettek volna ott, mert olyan minimálisak, hogy felfoghatatlanok. De mégis ott marad utánuk az űr, amit otthagytak, hogy újra vágyódhassunk utánuk.

Nincs szeretet.