Keresés

    Az 1790-es év a magyar-horvát együttélés több mint nyolc évszázados történetében fordulópontként tartható számon. Ekkor kezdődtek meg ugyanis a következő évtizedekben a horvát és a magyar rendek, s ezáltal Horvátország és Magyarország viszonyát kedvezőtlenül befolyásoló közjogi küzdelmek, amelyek a nemzeti mozgalmak megjelenése, illetve fokozatos térnyerése után tovább éleződtek, míg végül 1848-ban magyar-horvát fegyveres konfliktushoz vezettek (e folyamatnak a bécsi kormányzat nem előidézője, csak segítője volt). Hiba volna természetesen az említett hat évtizedet a permanens ellentétek egységes korszakának tekinteni, egyrészt, mert a horvát-magyar közjogi harc és a szembenállás a napóleoni háborúk és a Habsburgok újabb abszolutista kísérlete idején szünetelt, másrészt a XIX. század harmincas éveiben erőteljesen kibontakozó magyar reformmozgalom (és részben horvát megfelelője, az illírizmus) a nemzetté válási és polgárosodási folyamatokban fontos változásokat hozott, melyek a horvát-magyar küzdelmeket is új alapokra helyezték.

    A korábbi évszázadokban csak szórványosan jelentkező horvát-magyar közjogi viták fellángolása összefüggésben áll a felvilágosodás eszméinek terjedésével. A magyar nemesi nemzeti felfogásban megjelent a nemzeti nyelv hivatalos nyelvvé tételének modern gondolata, valamint a magyar korona országait egységes államterületnek tekintő elvi-gyakorlati törekvés. A korszerű nemzeti eszmék egyéb összetevőit (így pl. a nemzet fogalmának kiterjesztését a nem nemesi származású tömegekre) persze nem tették magukévá a rendek, ezért azt a (nemesi) nemzeti jelleget néha erőteljesen kihangsúlyozó, 1830-ig terjedő időszakot a magyar történelemben egyes történészek a rendi nacionalizmus korának nevezik. A horvát rendek képviselői a közös országgyűléseken a feudális-territoriális közjogi elven alapuló föderalizmust állították szembe a magyar rendek központosító törekvéseivel.

    Az 1790-es év első felében még felhőtlen horvát-magyar kapcsolat a június 10-én megnyitott budai országgyűlésen kezdett elromlani. A II. József-féle reformpolitika ellen képződött magyar-horvát rendi egységfront felbomlott, miután az országgyűlés második ülésnapján az alsótábla követei javasolták, hogy az ülések nyelve a magyar legyen, s latin helyett magyarul vezessék az országgyűlési naplót is; szeptemberben pedig törvénytervezetben terjesztették fel II. Lipót elé, hogy ezentúl a kormányszékek és a törvényhatóságok ügyintézési nyelve a magyar legyen. A legtöbb magyar megye követutasításaiban a nyelvügy mellett a protestánsok egyenjogúsítására vonatkozó javaslat is szerepelt. E két ügyben robbantak ki az ellentétek a magyar és a horvát követek között. A horvát követek állásfoglalásai közül érdemes megemlíteni Erdődy János horvát bán szállóigévé vált mondását, mely szintén a nyelvvita során hangzott el (legalábbis a hagyomány szerint).  Kijelentése – „Regnum regno non praescribit leges” (Egyik királyság a másiknak nem szab meg törvényt) – egyértelműen közjogi térre terelte a nyelvkérdést. Ugyanezen okból tiltakoztak a horvát követek az ellen is, hogy a protestánsoknak hivatalviselési jogot biztosító új magyarországi törvény Horvátországban is életbe lépjen.

A horvát és magyar rendek között az első komolyabb nézeteltérésre 1708-ban, illetve 1712-ben került sor. A pozsonyi országgyűlés 1708-ban kimondta, hogy a király a horvát szábornak csak olyan rendelkezéseit szankcionálhatja, amelyek összhangban vannak a magyar törvényekkel. A horvát szábor ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Ugyanakkor a horvátokra nézve pozitív fejlemény volt, hogy a magyar országgyűlés bevette a Corpus Iurisba a horvát szábor korábban hozott rendelkezéseit, vagyis szentesítette a szokásjogot. A szatmári béke (1711) után megerősödött magyar rendektől tartva a horvát szábor 1712-ben elfogadta a Habsburgok leányági örökösödési jogát, s emiatt ellentét robbant ki a horvát és a magyar nemesség között (bár az előterjesztő az udvarhű zágrábi püspök, később esztergomi érsek, Esterházy Imre volt). A megerősödött horvát nemesi öntudat csendül ki a szábor III. Károlyhoz (1711-1740) intézett feliratából (hasonló jellegű horvát megnyilatkozást 1527-ből ismerünk): „Mi ugyan … Magyarországhoz társult ország vagyunk, de nem vagyunk alattvalói. Valamikor saját vérünkből való királyaink voltak … Semmiféle erő, sem rabság nem rendelt minket a magyarok alá, hanem mi magunk ismertük el királyuk, és nem királyságuk uralmát.”

"A horvát bánok már az 1700-as évek óta folyamatosan próbálták azt elérni, hogy a horvát területek leválhassanak a magyar királyságról illetve ha ez nem lehetséges, akkor közvetlenül az osztrák császár legyen az uralkodó."

Ez, szerintem egy szintén semmivel sem bizonyítható, vaskos hazugság...

Voltak ők mindenki része csak független nem. Azt a kurva hosszú tengerpartot máig nem értem hogyan tarthatták/kaphatták meg.

A horvát bánok már az 1700-as évek óta folyamatosan próbálták azt elérni,

hogy a horvát területek leválhassanak a magyar királyságról illetve ha ez nem

lehetséges, akkor közvetlenül az osztrák császár legyen az uralkodó.

Ez a habsburg politikai céloknak nem felelt meg, mert nekik jobb volt egy

olyan Magyar Királyság, ahol nemzetiségi feszültségek vannak, ráadásul

ezt nem nekik, hanem a magyaroknak kell kezelniük.

1848-tal kapcsolatban a horvátok nem alaptalanul állítják, hogy Jelasics megvédte

a horvát függetlenséget a magyaroktól, mert a magyar parlament el akarta törölni

a horvát területek önálló törvénykezését és a terület autonómiáját. Ekkor hajszál

híján múlott, hogy nem alakult meg az önálló Horvát Királyság, egy későn elküldött

jóváhagyáson múlt a dolog.

A tengerpart kérdése egyébként jogos.

A horvátok lakta tengerpart valójában a Fiumétől délre a Splitig terjedő szakasz volt,

a szigetek csak nagyon kis számban tartoztak a horvátokhoz. Azok mindig is

Velencéhez tartoztak.

Az I. VH után pl. az Isztriát egy csomó szigettel az olaszok kapták meg, ellenben

az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megkapta a teljes tegerpartot

szigetek nélkül attól délre.

A II. VH után csúnya dolgok történtek arrafelé, a szerb szabadcsapatok elmentek

Triesztig, tömegesen üldözték el az olasz lakosságot. A végén az Isztria a jugoszlávokhoz

került, Trieszt maradt olasz, és ami még érdekesebb, a horvát tagköztársasághoz

csatoltak minden új szerzeményt Jugoszlávián belül (Tito horvát volt...).

Amikor széthullott Jugoszlávia, a nyugat alapelve volt, hogy az országnak

a már létező belső tagköztársasági határok mellett kell szétválnia (ezzel a marhasággal

sikeresen kirobbantották a délszláv polgárháborút), és ezek alapján a tengerpart

maradt a horvátoknál.

Amíg a maradék Jugoszlávia a szerb-montenegrói párosból állt, addig a szerbeknek

konkrét területi igényei voltak a Dubrovnik körüli tengerparti területekre.