Keresés

"A  zűrzavar  oka  véleményem  szerint  nagyrészt  abban  keresendő,  hogy  a  modern kívánalmaknak  megfelelően  feltárt  10‒11.  századi  sírok,  temetők  többsége  közöletlen,  a korábbi  leletek  kritikai  vizsgálata  pedig  ‒  néhány  kivételtől  eltekintve  ‒  nem  történt  meg. Számomra rejtélyes okokból az elmúlt évtizedek során az anyagközlés (amely pedig minden további vizsgálat alapja) elveszítette presztízsét. Ennek következtében megfeneklett, s csak az utóbbi évek során mozdult el a holtpontról a leletkorpuszok összeállítása és kiadása, de még ma is egész kutatói életművek hevernek feldolgozatlanul a múzeumi raktárak mélyén.A mai kívánalmaknak megfelelően dokumentált összehasonlító anyag vizsgálatának a lehetőségétől tehát  megfosztotta  magát  a  kutatásunk.  Jellemző  ugyanakkor,  hogy  még  ma  is  a  legtöbbet idézett szerzők közé tartozik a 100 esztendeje halott Jósa András és Hampel József (ami persze az ő anyagközléseiknek az érdemeiből semmit nem von le). S mindannyian tudjuk ugyan, hogy a 80-100 éves ásatásokat és közleményeket igen óvatosan kell kezelni, néhány ritka kivételtől eltekintve mégsem történt meg azok kritikai vizsgálata és újrafeldolgozása. Így azután a kutatás hibás  adatok  tömkelegét  görgeti  maga  előtt,  a  téves  alapból  természetszerűleg  hibás végeredményre jutva.

Szép számban rendelkezünk ellenben különböző listákkal, amelyek Hampel A vagy B, szegény vagy gazdag, köznépi vagy középrétegbeli,  „altmagyarisch oder Bijelo Brdo Kultur” stb. csoportokra osztják a lelőhelyeket.S ezzel vissza is érkeztünk az alapkérdéshez. Idestova 100  esztendeje  próbálja  a  kutatás  a  Hampel,  és  50  esztendeje  a  Szőke  Béla  által  felállított kategóriákba beilleszteni az egyes lelőhelyeket  ‒  s be kell látnunk, hogy eredménytelenül. A temetők zöme ugyanis bármelyik csoportba beilleszthető bizonyos ismérvek alapján, míg más jellemzőik miatt kilógnak ugyanabból a csoportból.Példának okáért mindannyian írtunk-olvastunk már a  „módos szabadok”  vagy a  „szerényebb anyagi erejű középréteg”  temetőiről. Igen komoly problémát jelentene viszont, ha szabatosan meg kellene fogalmaznunk, hogy mi a különbség közöttük. A hagyományos kategóriák csak akkor lennének ugyanis érvényesek, ha meg tudnánk húzni egy határozott vonalat: ami a fölött van, az gazdag („középrétegbeli”,  „a kísérethez tartozó”  stb.),  ami pedig az alatt, az szegény („közrendű”,  „szolgáltató népi”  stb.). Márpedig ilyen határozott vonal a két végpont közötti tartományban sehol nem húzható. Ez a modell  tehát  nem  működik.  Ebből  következik,  hogy  a  különféle  listák  összeállítása  és összevetése  nem  vezetett  (vezethetett)  módszertani  továbblépéshez.  A  nagy  többségükben töredékes lelőhelyek kategóriákba sorolása ugyanis teljes mértékben önkényes. A Hampel A-ba sorolásnál a szerzők nagy része rendkívül  „engedékeny”: ahhoz elegendő olykor egyetlen szórvány  kengyel  (Tiszabezdéd-Homokbánya),  vagy  bronz  övveret  (Nagyhalász-Nesze kocsma).  Pedig,  ha  ugyanezen  leletek  teljesen  vagy  legalább  részben  feltárt  temetőkből származnak, nyomban inkább „köznépivé”  válnak (Ibrány-Esbóhalom  [367. lh], Gáva-Vásártér). A  módszernek  ugyanis  teljesen  más  lesz  az  optikája,  ha  olyan  lelőhelyeket hasonlítunk össze egymással, amelyekről legalább némi információval rendelkezünk.

A jövőben az eddigieknél jóval árnyaltabban kell tehát  e temetők kérdését kezelnünk. A kutatás mai állása mellett egy 150-200 évig használt temetőt az összképe alapján minősítünk „köznépinek”  vagy „középrétegbelinek”. Korántsem bizonyos ugyanakkor, hogy e kategóriák az adott temető használatának a teljes időtartamára érvényesek. Az sem biztos, hogy az adott temetőt  minden  esetben  ugyanaz  a  származású,  jogállású,  gazdálkodási  módú  közösség használta  mindvégig."

"Az egyes temetők társadalmi besorolása ugyanis több mint problematikus. Nyilvánvaló  ugyanis,  hogy  az  egész  10‒11.  századi  magyar  településterületre  érvényesnek tekintett,  immár  klasszikussá  vált  felosztás  (törzsi-nemzetségi  ‒  arisztokrácia-középrétegköznép)  tovább  nem  tartható,  a  jelenleg  ismert  temetők  nem  tekinthetők  ezek  egyértelmű régészeti lenyomatainak.

Az esetek többségében főként az utóbbi két kategória egymástól pontos  kritériumok  alapján  el  nem  választható.  Az  egyre  gyarapodó  számú  teljesen  feltárt temetőket egyre nehezebb, olykor szinte lehetetlen e kategóriák valamelyikébe beilleszteni. Ez egyébként már a hipotézis megszületése utáni egy-másfél évtized során is nyilvánvalóvá vált, hiszen így országrésznyi területekről tűnt el a 10. század  eleji köznép vagy a század végi  ‒ a 11.  század  eleji  „vezető-”,  illetve  „középréteg”.  E  kategóriák  ráadásul  már  önmagukban  is vitathatóak.  Az  ugyanazon  jogállású  vagy  társadalmi  csoporthoz  tartozó  családok  vagy nagyobb  közösségek  megjelenésüket,  hagyatékukat  tekintve  ugyanis  anyagi  erejük, gazdálkodási  módjuk  tekintetében,  s  így  régészeti  megjelenésük  formájában  is  igen nagymértékben eltérhettek egymástól. Hasonló a helyzet a lelőhelyek etnikai alapon történő szétválasztása tekintetében is. Főként ebben rejlik az oka annak, hogy Jochen Giesler kísérlete, amelynek értelmében a klasszikus keleti jellegű (általa magyarnak tekintett) temetőket a Bijelo Brdo-kultúrának nevezett köznépi hagyaték váltotta volna fel, nem hozhatott eredményt."

"De hatalmas mennyiségű honfoglaló sírt sem."

Nagyon csekély mértékű még a feltártság, ráadásul alig vannak teljesen feltárt, alaposan megvizsgált és dokumentált temetők. Miből is akarunk nagy ívű következtetéseket levonni? Talán nem árt idézni Révész néhány gondolatát:

"A  Kárpát-medence  10‒11.  századi  temetőinek  régészeti  kutatását  rendkívüli  módon megnehezíti  a  rendelkezésre  álló  forrásbázis  csekély  és  töredékes  volta.  A  történelmi Magyarország  területéről  megyénként  átlagosan  40-60,  ritkább  esetekben  60-100  olyan lelőhelyről  van  tudomásunk,  ahonnan  10‒11.  századi  sírleletek  kerültek  elő.  Ezek  legalább egyharmada azonban szórvány lelet, vagy sírokról, temetőrészletről szóló bizonytalan híradás. A  fennmaradó  60-70%  olyan  lelőhely,  ahonnan  egy  vagy  több  sírt,  kisebb-nagyobb temetőrészletet  figyeltek  meg. Teljesen feltártnak ez utóbbiak közül megyénként csupán 1-5 lelőhelyet  tekinthetünk.  Ez  az  az  adatbázis,  amelyre  támaszkodhatunk  egy-egy  megye  vagy régió 10‒11. századi temetőinek értékelése során. Úgy vélem, nem kell bizonygatnom, hogy ez az adatmennyiség ‒ a térség korabeli népességének egyébként ismeretlen nagyságú, de nyilván több százszor nagyobb lélekszámához viszonyítva ‒ még mintavételnek is elenyésző.

A  témakör kutatója ezen a ponton két lehetőség között választhat: az egyik az lenne, hogy  a  helyzetet  kilátástalannak  nyilvánítja,  s  az  elégtelen  mennyiségű  adatra  hivatkozva kijelenti,  hogy  nincs  meg  a  megfelelő  alap  a  tudományos  kritériumoknak  megfelelő következtetések levonására. A rendkívül csekély számú elemezhető lelőhely és a többi, arra alkalmatlan temetőmaradvány vizsgálata ugyanis óhatatlanul téves következtetésekhez vezet, amely nem a hajdani valóságot (pontosabban annak egy kis szeletét) tükrözi,  hanem annak a minden hitelességet nélkülöző torzképét. Módszertani szempontból ez az álláspont aligha lenne támadható.

A másik lehetőség  ‒  amelyet magam is követni  szándékozom  ‒  az, hogy jobb híján tudomásul  vesszük:  e  rendkívül  forrásszegény  időszakból  napjainkban  ennyi  adattal rendelkezünk,  s  ezek  felhasználásával  kell  megkísérelnünk  a  térség  10‒11.  századi történelméből  annyit  kiderítenünk,  amennyit  csak  lehetséges.  Ily  módon  viszont  aligha léphetünk fel azzal az igénnyel, hogy a kutatott régió  10‒11.  századi történetét, vagy annak akár egy  csekély  részletét  megírjuk.  Jelen  szituációban  véleményem  szerint  egyetlen  módszert követhetünk:  a  birtokunkban  lévő  régészeti  leletek  alapján  egy  modellt  állíthatunk  fel.  E modellezéshez fel kell használnunk mindazt  a tudást, amelyet 170 esztendő honfoglalás kori régészeti kutatása összegyűjtött. Ezen eredményekre támaszkodva (s ahol lehet és kell, azokat tovább finomítva) vázolhatjuk fel azt a képet, amelyet a kutatás jelen állása mellett az adott régió vagy éppen az egész ország  10‒11. századi temetőiről, az azokat létrehozó népesség tárgyi hagyatékáról, hiedelmeiről, társadalmi tagozódásáról alkothatunk. A végeredményként kapott modell távolról sem azonos a hajdani valósággal, sőt, annak még halvány körvonalaival sem, pusztán  a  témakörről  alkotott  mai  tudásunkat  tükrözi.  Az  elkövetkező  évtizedek  során  a forrásanyag  további  bővülésével  e  kép  folyamatosan,  akár  alapjaiban  is  megváltozhat,  sőt bizonyosan meg is fog változni."