Matthew Stover: Töréspont
Őszintén szólva, kicsit tartottam ettől a regénytől. Egyrészt mert Stovertől a Luke Skywalker és a Mindor árnyai eléggé fura és középszerű regény volt, másrészt a 2003-as Clone Wars-rajzfilm kapcsán készült könyvek - pontosabban fogalmazva a Klónok háborúja-multimédia projekt könyvei, amely projekt során született meg a rajzfilm is - eddig nem igazán nyerték el a tetszésem. A Cestus-csapda kifejezetten jó volt, a Yoda-regény elég középszerűre sikeredett, a Jedi-próba pedig egyenesen felejthető és gyenge lett (a Medstar-duológiához még nem volt szerencsém).
Szerencsére, Stover egy igazi mesterművet rakott le az asztalra, le a kalappal előtte! Rég nem olvastam ennyire remek Star Wars-regényt. Egy igazi Clone Wars-regény, amely remekül mutatja be a háborút s annak viszontagságait. Ezenfelül jobban megismerhettük Windu mestert, a szülőbolygóját, a népét, annak kultúráját. A Haruun Khal egy érdekes bolygónak bizonyult, szívesen megnézném egyszer mozgóképen is.
Sokan nem kedvelik őt a nyers stílusa miatt, én viszont mindig is bírtam, és ez a regény csak még jobban megkedveltette velem. Mace nagyon jó példát mutatott a kitartásról, a hősiességről, a bajtársiasságról, valamint a bátorságról.
Nagyon tetszettek a szereplők. Depa Billabát is sikerült kicsit jobban reflektorfénybe helyezni, ami az előzménytrilógiában nem sikerült. Ez nekem külön öröm, hiszen szeretem, ha a regényekben nem Obi-wan meg Anakin szerepel folyton, akikkel már kismillió alkalommal találkozhattunk eddig különféle művekben, háttérbe szorítva az olyan Jediket, mint Depa Billaba, Adi Gallia, Eeth Kooth, Even Piell vagy Oppo Rancisis. Kar Vastorról el nem tudtam képzelni, honnan volt ismerős a neve. Aztán némi netes keresgélés után rájöttem, hogy a már említett Luke-regényben találkoztam először a nevével. Bár egyáltalán nem rémlik, milyen szerepet töltött be abban a történetben. A karaktere amúgy nem volt nagy szám, öldöklésen kívül sokra nem volt jó. Nick Rostut viszont kegyetlenül imádtam, egy roppantmód jól megírt karakter. Ha ezt a regényt megfilmesítették volna egyszer, én leginkább Eddie Murphyt tudtam volna elképzelni Nickként. :)
A naplóbejegyzések különösek voltak a számomra. Nem volt rossz ötlet, bár egy idő után zavartak a dőlt betűk.
A végén volt egy dolog, amit nem értettem: Depa átszúrta Windu hasát a fénykardjával. Hogy a túróba tudta túlélni?! A legvégén még csak arra utaló jel sincs, hogy lábadozna vagy ilyesmi...
Összességében remekül szórakoztam ezen a könyvön, az egyik kedvenc regényemmé nőtte ki magát. De azért Zahn Thrawn-könyveinél nem jobb. :P
10/9,5 |
