Mindez nem ad választ erre a felvetésemre:
"hanem egy sikeres magyar fejedelemséget hoztak volna létre, mely egyéni módon lett volna képes felvenni a térségben az elmaradottsággal való küzdelmet, sikeresen.
Rákóczi illetve Mikes Kelemen ilyen irányú gazdasági elképzelései nagyon is erre mutattak, 1708 után azok megvalósulását az ország beszűkülő területe illetve az immár évtizedek óta zajló, mindkét oldalról történő kifosztása lehetetlenné tette. Illetve az is lehetséges, hogy ezek egy részét már ők is csak a francia tartózkodás után, tehát 1713-17 tapasztalatai nyomán vallották helyesnek műveik megírásakor."
Szerinted nem volt jó államszervező, szerintem pedig tökéletesen jól látta a magyar nemesség korlátoltságát.
Lásd a kor spanyol, holland, francia, brit, svéd nemesei (hogy csak a legfejlettebb és gazdaságilag legjelentősebb népeket említsem) mindig meg tudták találni a helyes arányt az önnön érdekeik kiszolgálása és az ország érdekeinek ellátása között is.
A magyar nemesség olyannyira nem, hogy az utóbb dzsentriként Mikszáth által kigúnyolt volt nemesek is pontosan ebben a "betegségben" szenvedtek: mindent megtettek volna a felemelkedésért, de igazán dolgozni nem akartak; a legszívesebben mások által akarták volna kikapartatni maguknak a gesztenyét.
Kapóra jött hát Rákóczi felkelése avagy szabadságharca, ennyiben egyetértünk.
"elvileg tudta, hogy mit kellett volna tenni, de azt is, hogy a gyakorlatban ez lehetetlen."
Ezt az ellentmondást hogyan lehetett volna feloldani? Igazából sehogy, a fennálló tényezőkkel és emberekkel lehetett csak megkísérelni a helyzeten javítani, amit Rákóczi meg is tett.
Valamit szerintem nagyon nem lát helyesen a magyar illetve európai történetírás: bár a Habsburgok a 18. században (főleg Mária Terézia és II. József alatt) tényleg fontos szerepet játszottak a régió szinten tartásában és fejlődésében, de a 17. században, szüntelenül a török és franciák ellen viaskodva egyszerűen hagyták, hogy visszafordíthatatlan történelmi/gazdasági hátrányba kerüljön a keleti-európai térség általuk uralt része és erre őszintén szólva semmilyen mentség nincs.
(Tehát amivel Fénelon vádolta XIV. Lajost, hogy "hiábavaló hódításokat végezzen és védelmezzen külföldön...", az legalább annyira igaz volt a Habsburgokra is. A különbség Franciaország hatalmas déli és keleti vidéki régiói és az osztrák örökös tartományok méretbeli különbségében rejlett.)
Már Zrínyi Miklós is voltaképpen ezt kritizálta és az a fajta önkény, ami előbb-utóbb minden jó szándék ellenére a status quot, nevezetesen a Habsburgok sok évszázados uralmát akarta volna konzerválni, az osztrák örökös tartományok egyedül fontosnak tartása okán.
A Habsburgok sokáig a jó és megbízható birodalomszervező szerepében tetszelegtek, de sajnos az igazi kihívásokra ők is nagyon sok esetben nem tudtak igazán jó válaszokat adni; amit bevezettek, azt a birodalom összgazdasági ereje miatt tehették, nem azért, mert megértették volna a kor szavát.
Mint említettem, a későbbi uralkodóikkal meglehetősen méltatlanul bánt el a 19-20. századi magyar történetírás; ám a 17. században, különösen III. Ferdinánd és Lipót alatt sokkal inkább tartották fontosnak egy olyan birodalom összekovácsolását, ami csak majd a gazdasági megerősödés és az ipari forradalom helyi viszonyokra való adaptációja után következhetett be, sajátos kelet-európai logika szerint inkább felemás módon.
Ha igazán mélyre ásunk, azért némi "rendi sérelmek"-nél többet is találhatunk a kuruc háborúk okai mögött; hogy aztán olyan elmék, mint Zrínyi M. és Rákóczi kevesen voltak a korban, akik látták a Habsburgok ezen árnyoldalait is, az még sajnálatosabb.
A legjobb történelmi példa Hollandia és Belgium eltérő fejlődése. A hollandok, miután sikeresen felszabadították magukat, a britek mellett elsőként léptek az ipari forradalom útjára és gazdaságilag egy viszonylag kis népességű országból egy ideig igen sikeres nyugat-európai tengeri hatalmat kovácsoltak.
A belgák maradtak (spanyol) Habsburg-uralom alatt, megterhelve annak minden kétélűségével, akik sokkal inkább csak a látszatra törekedtek, mintsem a valódi fejlődést szorgalmazták volna (ettől még a térségben jelentős gazdasági szerepet vívott ki Brüsszel és Antwerpen kikötőként, de ez köszönhető volt a francia befolyás közelségének is).
"A legjobb példa erre Lengyelország."
Nem, a lengyelek sokkal inkább arra jó példák, hogy holmi szlávok között betöltött régiós vezérszerepről ábrándozván, a 17-18. századra egészen megfeledkeztek a lengyel államalapításkor lefektetett alapelvekről, és önös érdekektől vezéreltetve erőltetve akartak volna egy olyan helyen középhatalmat létrehozni, ahol nagyon is nagyhatalmak ütközőpontján álltak.
"Magyarországot saját nemessége vitte a megrekedő agrárország útjára"
Minthogy ez a nemesség a nyugat-európai példákat max. a korai Árpád-korban követte, aztán leszakadt róla, előbb csak kivagyiságból, aztán a török uralom illetve az ország három részre szakadása következtében immár gazdasági kényszerűségből is.
Mikes csak az erdélyi nemeseket kritizálta: felelőtlen, élvhajhászó életvitelüket, valódi tartalom nélkül, igazi gazdálkodásra való képtelenségüket. Ez ugyanígy igaz volt a magyarországi nemesekre is.
Summa summarum: ürülékből nem lehet várat építeni, olyan emberekkel erős országot sem, akik maguk némi erős túlzással csak az asztal alá ivásban voltak képesek kortársaikat legyőzni, minden más területen messze alulmaradtak.
Hogy aztán ebből mennyi volt a török uralom hatása (ami alól senki nem vonhatta ki magát a régióban) és mennyi a saját elhatározás, az már lehetne vita tárgya, de hiába is volna.
Mindezt elég sok minden predesztinálta, és még Széchenyi Istvánnak is azzal kellett megküzdenie csekély 150 évvel később is, hogy a magyar nemesség nem akar változni, minden újat elutasít, ragaszkodik a vélt (valójában igen avítt és feleslegesen archaizáló) hagyományaihoz.
Tehát voltak kényszerítő körülmények, de saját elhatározásból akik tehették, cseppet sem dacoltak mindezzel. Csakis a legkönnyebb ellenállás irányába mentek. | 
