Keresés

Mert ez most egy nemesebb példány,
hószín csődör, ugye, itt van igény
a karátos zabra, hát veritek dobra,
nagyra, pedig rím-korpás abraka "dabra".
Jó, nem "dabrább", mint az elődé, igaz,
de elég ez, vagy csak csekély vigasz?
Pupillám tágra nyíl, lesem ses-em,
rólatok darabig le nem veszem.
S ha sugara egyre szűkül,
lelkem is vonyítva szűköl,
s nem időz majd többet itt,
hol vershez senki sem konyít.
Bánatában fut majd messze,
igyekezz, hogy ne eressze,
sorod, rímed, te magad,
rúgd szét saját valagad,
de szart kezedből ki ne adj!

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak...
S nincs már új a nap
alatt,(kivéve: uj péter),
s az ég éteri tisztaságával, mondd, mi ér fel,
mint gyerek sem, mikor anyja távol,
lábujjhegyre áll, hogy nyaljon a tálból,
majd feladja, leül, magas az asztal,
úgy engem is vonz e csőd, marasztal,
ülnék én is a földre le csendben,
ha tudnám, az a hely az enyém,
reményemé,
nem hinnék happy endben,
csak némán fölemelném szép fejem,
nagy tekintetem
az égi felhőtlen ragyogásra...
Esélyt sem ad az már másra,
csak derűs, csöndes mélaságra,
mikor oly céltalan tenni bármit,
mert az ég, mint egy dús nagy kárpit,
oly nagy, és távoli, és üres.
Nem boldog és felhőtlenül nem is boldogtalan,
nem okos és nem is oktalan...
Hát lehetsz erős és ügyes,
vagy nagy ember, hirtelen híres,
ha körbevesz a végtelen,
kihúny a mindent megoldó értelem,
menekülni nincs hova tovább,
leszáll Don Quijote, kiköti lovát,
hagyja a szerelmet, mindent másnak,
leül a földre... mellette termeszek ásnak...
Ők még terveznek, igaz, hogy vakok...
Lehet, görbén élek, egyenesen halok.