Keresés

A stencil az céges sokszorosítási technika volt, azt nem használtam, írógép viszont csaknem minden értelmiséginek volt az otthonában. Én mostanában kb. 30-at be is gyüjtöttem belőlük. Persze a többsége értéktelen NDK gyártmány. Majd gondjuk lesz velük az örököseimnek, hogy hová dobják őket.

Itt pár éve már megemlítettem, hogy az akkor 90 éves Del Medico Imre a róla szóló újságcikkben panaszkodott, hogy sajnos nem kap indigót, mert a sajtónak küldött leveleiből másolatot készített (amit mind a Budapest Főváros Levéltárnak ajándékozott). Akkor a telefonkönyvben megtalált számon felhívtam, hogy szívesen viszek neki sokat eredeti csomagban. Kért még vékony átütő papírt, de szerencsére abból is (és írógépszalagból) tudtam vinni neki a zuglói lakásába. Mondtam, hogy az 10 évre bizonyára elég lesz és majd akkor újraviszek, de sajnos arra már nem kerülhet sor, mert decemberben 96 évesen elhunyt.

Így van! Azért az igazi öröm a stencil javítása volt, rózsaszin lakkal.:-)   Ismerted?

Nem biztos, hogy mindenki tudja, miért kellett a pauszpapírt vagy a rajzlapot (dipát) pengével vakarni.

A hibás tusvonalat csak így lehetett eltávolítani. Ez a műszaki iskolákban kötelezően elsajátítandó tudomány volt, de minden tervezőirodán is az egyetlen módszer volt a tervek javítására.

Erről jut eszembe, hogy írógépelésnél egyetlen betű elütésekor is milyen komplikált volt a javítás. Korábban kisecsetes javítófestékkel, később javítópapírra újraütéssel lehetett korrigálni. Ha több példányos átütő- (30 grammos) papírra írt valaki indigóval, akkor azt minden példányon ki kellett festeni és megvárni a megszáradást, addig nem lehetett továbbírni. Szerintem ma sokkal többet hibázunk, mert könnyű javítani.