43 éves, munkájában sikeres, azt mondja sokat volt egyedül, mindig mindent egyedül kellett megoldania, sokat dolgozott, nem volt házas meg ilyenek.
Volt már lehangolt időszaka, de ennyire hosszú és nehéz még nem.
Amit kérdeztél, hogy miért nem szeretne találkozni, arra azt mondta nagyon jó velem, nagyon hiányzom , nagyon sokat gondol rám , de egyedül szeretne lenni.
És azt is, hogy neki nagyon fáj, amikor elbúcsúzunk egymástól. Az nagyon nehéz.
Hiába mondom neki újra is találkozhatunk, mert ő csak ezt érzi.
Meg azt mondja szomorúan, hogy nem tudja a kapcsolat felelősségét most felvállalni.
Ha kérdezem volt-e valaha teher neki hogy együtt vagyunk, vagy menekülnie kellett, a válasz soha.
És persze hagyom egyedül, azzal nem is lenne gond, kibírom, de ő is mondja, és látszik is, hogy jobban nem lett, hogy egyedül van és a munkába menekült.
Sőt egyre aggasztóbb volt látni és hallani ahogy egyre jobban magába szakad.
Szóval ez sem segítség.
Most már hívni sem hív.
Kéne néha keresnem? Mi a helyes?
Teljesen magára hagyni nem akarom, egyedül én tudok erről az állapotáról.
Köszönöm
|