A 6. század derekán, 569 körül egy szerzetes a Tigris folyó menti Amida városában, a mai Diyarbakır mellett szír nyelven átdolgozta a Leszbosz szigeti Mütiléné püspökének, Zakariás rhétornak az Egyháztörténetét. Ennek az Ál-Zakariásként nyilvántartott szerzetesnek a munkájából idézünk: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".
I. Iustinianus császár uralmának a szövegben emlegetett 28. éve az 555. esztendőt adja. A tudósítás szerint ekkoriban tucatnál is több sztyeppei eredetű közösség élt letelepítve a Szászánda Perzsia kaukázusi vidékein, a hegyvonulat déli előterében. Elsősorban állattartásból és katonáskodásból éltek. A "kapuk" emlegetésekor aligha a kertkapukra gondolhatott a szír krónikás. A fordító, Kmoskó Mihály a szöveghelyhez ezt a magyarázatot fűzi: "A Kaszpi-kapu alatt a Dariel-szorost, a tenger kapuja alatt a Derbendi-szorost kell értenünk." (Szír írók a steppe népeiről; Balassi, Bp., 2004, 98.)
Ott találjuk az elkövetkező bő háromszáz év kelet-európai történetének megannyi fontos etnikai szereplőjét az amidai barát felsorolásában, az alánoktól és kuturguroktól kezdve az avarokon át a kazárokig és a bolgárokig. Sőt, az a hír járta – Mar Aba és Mar Grigor szír nyelvű életrajza a tanú rá –, hogy kangarok is sürgölődtek arrafelé 440/41-ben, az Urmia-tó és a Kura folyó mellett. Ők tudvalevőleg a későbbi besenyő szövetség rangban első három törzsét/nemzetségét (génoszát) adták.
Abból, hogy alkalomadtán a bizánci diplomácia foglalkoztatja majd ezeket a törzseket, néptöredékeket, fegyverforgató zsoldosokként, vagy le is telepíti és évi ajándékokkal dotálja őket, meghatározott vezetőiknek előkelő keletrómai címeket adományoz, méghozzá a mağġarīya esetében tudvalevőleg bizonyos, vele élénk kereskedelmi kapcsolatban állókkal és abból fényűző jólétre szert tevőkkel, nos, ebből talán nem ördögtől való ötlet arra gondolni, hogy a 9. század második felének bizánci szempontból két legfontosabb – szinte bármikor "ugrasztható", akár még egymás ellen is kijátszható – népi kötelékének "beépített vezéreit" valami ilyesfajta nagypolitikai szálak vonták el Perzsia határvidékéről. A besenyők és a "türkök" rangban első három génoszát a keletrómai politika terelhette, csalogathatta Európa játszóterére – Árpád három kavar nemzetségét immár Kazáriából, hogy abolgárok balkáni előrenyomulását és a frankok kárpát-medencei térnyerését megfékezze. Erre látszik utalni Kazária mint régi szövetséges látványos súlyvesztése a felemelkedő, hét, illetve nyolc, formálisan egyenrangú besenyő és "türk" törzsszövetség rovására. A császári udvarban ezentúl a besenyő hadurakat, meg a Kazáriában nemrég lázadást szító kavar vezéreket pátyolgatták. A keletrómai politika igazodott a politikai realitásokhoz: a keletről frissen bevándorolt, katonai szempontból ütőképesebb népekből három-három megbízható, "polkorrekt", "ejtőernyős" brigád vezetésével szervezett két, egymással is szembefordítható, rivalizáló törzsszövetséget a divide et impera elve mentén. Így jött létre a nyolc tagú besenyő és a hét tagú "türk" szövetség, utóbbiak élén a három kavar törzzsel, s azok vezetőivel, a még mindig kazár személyneveket viselő karkhával, a gyulákkal és a kündü vagy bitakhš címet viselő Árpádokkal. |
