Keresés

Titkos protestantizmus az Enns völgyében III. rész (1748- 1752):

1748-1752: A fenyegetéstől a kitelepítésig I.

Mint előző számunkban említettük, 1748-ban Georg Hubmann került a pürggi egyházi hivatal élére. Buzgó ellenreformátorként kész volt arra, hogy " vérét az utolsó cseppig feláldozza a lutheránusok gyökeres kiirtásáért". Már egy évvel később, 1749-ben megérkezett első feljelentése az admonti apáton keresztül a grazi jezsuita rendfőnökhöz, miszerint Balthasar és Josef Mayer nyíltan bevallották, hogy az evangélikus hitre tértek. A két ifjút fogságba vetették, a királynő 1750. március 14-én hozta meg döntését a sorsukról. A bátor fiúk azonban március 18-án megszöktek.

Szüleiket kihallgatták, s további gyanusítottak neve merült fel. Bertholdi, a grazi városi lelkész azt javasolta, küldjenek még több misszionáriust az Enns völgyébe, hogy a népet a katolikus hitre oktassák, hittankönyveket jutassanak el. Míg a beadvány a hosszú hivatali utat megjárta, Georg Hubmann újabb szentségtörő cselekedettel szembesült. 1751 nyarán szénszállító munkásokkal találkozott papi hivatása gyakorlása közben. Az utolsó kenetet vitte egy haldoklónak. A szénszállító munkások nem térdeltek le  Krisztus jelképes teste előtt, sőt keresztet sem vetettek. Amikor Hubmann kérdőre vonta őket, azt felelték, az csak egy darab kenyér, ami előtt nem kell letérdelni.

Hubmann az eset fölött érzett felháborodásában egyenesen a bécsi udvarnak, a királynőnek tett feljelentést, aki el is rendelte a vallási viszonyok alapos kivizsgálását az Enns völgyében. A kihallgatás során 200, más forrás szerint azonban 300 ember evangélikusnak vallotta magát, beismerésük után énekelve és ünnepelve tértek haza.

A vizsgálat során kiderült, hogy az "eretnekek" fészke Pürgg, s hogy a Tauplitz környékén élő kiskorúak is jórészt megfertőződtek az eretnek tanoktól.

Mária Terézia "nagy nemtetszéssel " fogadta a vizsgálati jelentést, különösen, mivel korábban meghozott intézkedései nem hozták meg a kívánt eredményt. Abban bízott azonban, hogy a megtévedtek jó része buzgóbb hittérítői munkával jobb belátásra bírható. Azokat pedig, akik ragaszkodnak evangélikus hitükhöz, a Magyarországra való kitelepítéssel fenyegette meg. A terület hirtelen elnéptelenedését elkerülendő, először csupán 10-12 személy kitelepítése került szóba, azoké, akiktől a legkisebb javulás sem volt várható. Javaikat el kellett adniuk, abból adóikat és adósságaikat kifizetniük, s a maradékot letelepedésük után megkaphatták. A gyerekek vonatkozásában így szólt a királynő rendelete: a nagyobbakat, akik a hittant már értik, meg kell kérdezni, el akarnak-e költözni avagy felveszik a katolikus hitet, s így az országban maradhatnak. Ugyanezen rendeletében elvetette, hogy a protestáns férfiakat kényszer sorozás alá vessék, megparancsolta az ő kitelepítésüket is.

Eközben Tauplitz környékén a hittérítők ravasz intézkedéseket hoztak. Drasztikusan megemelték a protestáns könyvek becsempészéséért és a titkos összejövetelek szervezéséért kiszabható büntetés összegét, s e pénznek felét annak adták, aki ilyen eseteket beárult. A tauplitziak által különösen gyűlölt jezsuita hittérítő, Haymerle még külön "besúgókasszával" is rendelkezett. Ezek az intézkedések sajnos megtörni látszottak az egyszerű nép eddig oly példás összefogását.

1751. december 4-én Mária Terézia megváltoztatta addigi döntését, s a kitelepítettek úticéljának Magyarország helyett Erdélyt jelölte meg, mivel itt hitüket német nyelven gyakorolhatták volna. Különösen a fiatal férfiak voltak ettől elkeseredve, mert semmit nem tudtak az ottani viszonyokról, ám semmi jót nem várhattak. Így előbb tizenhárman, majd még ketten Ortenburg felé menekültek. Elfogták és Linzbe szállították, s a jezsuita hittérítők kezére adták őket.

A bécsi udvar 1751. december 13-án kapta meg a kitelepítendő személyek első listáját, amelyen 10 felnőtt és 10 gyerek neve szerepelt. Az összehívott transzmigránsok azonban tiltakoztak amiatt, hogy a gyermekek ilyen hosszú utazást télvíz idején biztosan nem viselnének el, így Mária Terézia rendeletét további intézkedéséig visszavonta.

Titkos protestantizmus az Enns völgyében II. rész (1710- 1748):

A 18. sz. első felére általános vallási ébredés volt jellemző, amely a protestantizmusnak is új lendületet adott. A "lutheránus szekta" mind gyakrabban lépett nyíltan színre, szakítva az eddigi titkos vallásgyakorlással.

A protestánsok hitükben megerősödve egyre jobban bíztak a világi hatalmak toleranciájában, sőt segítséget is vártak a porosz evangélikusoktól illetve a Corpus Evangelicorumtól, ami Regensburg tartományának evangélikus egyházait képviselte.  Olyannyira, hogy 1731-ben Salzburgban az evangélikusok, nyíltan megvallva hitüket, a vallásszabadságot követelték. Válaszul a hercegérsek rendeletére húszezer protestánst toloncoltak ki hazájukból, akik rövid stájerországi pihenő után Poroszországban telepedtek le, néhányan közülük azonban Hollandiában illetve Amerikában leltek új hazára.

Mivel Salzburg közel van az Enns völgyéhez, nem csoda, ha Trautenfels grófja némi félelemmel szemlélte az eseményeket. Mária Terézia apja, VI. Károly is tartott attól, hogy a salzburgi események tovaterjednek. 1730-ban egész sor megelőző intézkedést vezetett be, melyek több, mint tíz évre meghatározták a vallási életet Belső-Ausztriában, így a pürggi lelkészségben is. Elrendelte a fokozott misszionáriusi munkát, a gyermekek gyakoribb hittan-oktatását, egységesítette és csökkentette az egyházi adókat, korlátozta a búcsújárásokat és egyéb processziókat, a prédikációt a szentmisében a Credo után illesztették be, hogy a fiatalok ne tudjanak a prédikáció előtt távozni a templomból.

Az általános irányvonal a szerénység, a türelem, a kesztyűs kéz volt. De a különösen makacsokat büntetésből katonának sorozták be és elkobozták a vagyonukat. Az elkobzott vagyontárgyakat később csak azok szerezhették meg, akik bizonyították a katolikus egyházhoz való hűségüket.

Végül VI. Károly hatályon kívül helyezte az augsburgi és westfaliai béke azon cikkelyét, amely a protestánsok számára lehetővé teszi, hogy maguk határozzák meg, hová emigrálnak. Előírta, hogy az eretnekeket a vegyes vallású Erdélybe kell kitelepíteni. Ausztriában kevés információval bírtak a távoli birodalomrészről, ezért a protestánsok nem szívesen vállalták hazájuk elhagyását, így VI. Károly elkerülhette birodalmában a lakosság nagymértékű megfogyatkozását.

Mindezek az intézkedések Tauplitzot is érintették. 1734-ben és 1737-ben új misszionáriusok kezdték meg munkájukat. Az egyre fokozódó ellenőrzés mindenféle tilalmak formájában is megnyilvánult: a táncmulatságokon felügyelő vigyázott az erkölcsökre, amellett, hogy korlátozták is azokat.

Vasár- és ünnepnapokon tilos volt a szentmise idején  a Grimming-patakban halászni és a kocsmákban bort kimérni, hogy semmi se akadályozza a fiatalokat a templomba járásban. Mivel mégis egyre többen maradtak távol, hamarosan a bírósági szolgát állították a templomajtóba ellenőrzésül. A mise ideje alatt a házakat átkutatták, hogy rajtaüssenek a zugiskolákon, a titkos összejöveteleken, a Bibliát olvasókon.

Ha valaki olyan bejelentést tett, amely a protestánsok leleplezéséhez vezetett, megkapta "szokásos jutalmát". Így számolták fel Tauplitzban Gustenhuber vulgo Holzknecht zugiskoláját is.

1740. január 13-án a vallási bizottság azt jelenthette, hogy Tauplitzban, Zlemben és Wörschachwaldban érezhető a javulás, de "az eretnek könyvek becsempészésének veszélye" még mindig fennáll.

1740-ben trónra került Mária Terézia, de még hosszú időn át folytak az örökösödési harcok. Az aacheni békével azonban 1748-ban lezárultak ezek a küzdelmek, s ez megadta Mária Terézia számára azt a lehetőséget, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen országa vallási viszonyainak. Ugyanebben az évben Pürggbe új lelkész került, s ezzel új időszámítás kezdődött, amit Georg Hubmann nevével fémjelezhetünk. A királynő és a pürggi lelkész egyaránt a protestantizmus felszámolását tekintették fő céljuknak, így négy év múlva már sor is került az első deportálásokra.

Titkos protestantizmus az Enns völgyében I. rész (1710-ig):

Az ellenreformáció éveken át fennálló nyomása, a misszionáriusok tevékenysége meghozta a maga eredményét, és sokan visszatértek a katolikus hitre. Sokan azonban szerették volna vallásukat továbbra is nyíltan gyakorolni, ezért kivándoroltak valamelyik lutheránus német hercegségbe. Mások eltitkolták vallási meggyőződésüket.

Belső-Ausztria látszólag tehát katolikus volt, de a kényszerítés nem törte meg az Enns völgyében élő parasztok hitét. Murau, Schladming, Wörschachwald, Zlemm, Tauplitz községekből évtizedeken át nem érkezett Grazba, a jezsuiták fellegvárába olyan jelentés, amely az eretnékség továbbéléséről számolt volna be. Az evangélikus hitélet titokban és rejtőzködve folyt tovább, s látszatra mindenki hű katolikus volt. Protestáns hitük ellenére vasárnaponként eljártak a pürggi szentmisére, húsvétkor abszolválták a kötelezően előírt és név szerint ellenőrzött gyónást, megfizették az egyházi adót. Annyira voltak katolikusok, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy elkerüljék a feltűnést.

Eközben tanyáikon rendszeresen összegyűltek és Bibliát olvastak, énekeltek és imádkoztak. A Biblia, a könyvek igen nagy szerepet játszottak e titkos protestánsok hitének megőrzésében. Nagy kockázattal csempészték ezeket az országba, s különböző rejtekhelyeken, padlódeszkák alá rejtve, mestergerendába  vájt üregben féltve őrizték azokat. Ugyanilyen nagy titokban működtek az un. zugiskolák, ahol a fiatalokat tanították a lutheránus művek olvasására.

Így történhetett, hogy az evangélikusok között sokkal magasabb volt az írástudók száma, mint a katolikusok között.

De hogyan maradhatott mindez oly hosszú időn át titokban? Valószínűleg nagyfokú szolidaritás fűzte össze ekkor még a katolikus és nem katolikus falubelieket, a korábban közösen elszenvedett erőszak egyfajta keresztény testvériséget hozott létre. Pürgg lelkésze pedig nem volt érdekelt a "téves hitűek" alaposabb megfigyelésében. A lelkipásztorok elégedettek voltak, ha bárányaik látszólag jó katolikusok voltak, s megfizették az egyházi adókat.

Természetesen időnként fény derült a lutheránusok titkos létezésére: 1670-ben néhány család ismét kivándorolt, hogy hitét szabadon gyakorolhassa, 1686-ban misszionáriusok protestáns könyveket derítettek fel, 1705-ben a Sölknerhof tulajdonosai Zlemmből Nürnbergbe emigráltak, miután birtokukat titokban eladták. Egy évvel később követte őket a Lutzman és a Gewissler család, ez utóbbi Wörschachwaldból.

Joseph Schalletari, grazi jezsuita felügyelő 1707-ben kénytelen volt jelentésében beszámolni ezekről a szaporodó esetekről, de megpróbálta kicsinyíteni ezek jelentőségét, s azt állította, hogy nem hitük miatt, hanem gazdasági előnyök érdekében vándoroltak ki a fent nevezett családok. Nem tagadta azonban az "eretnekség" létezését, sőt azt írta: " a gonosz kiűzése már nem áll módjában, hanem az felsőbb hatalmat kíván".

Igy született meg 1710. április 30-án az első olyan határozat, amely az augsburgi békére hivatkozva elrendeli az engedetlenek akár világi erővel történő kitelepítését az országból.