Walter Pohl avar történeti könyvének legutóbbi átdolgozott angol fordításából:
1.1 Marginális európaiak?
Az Európa sorsát az ókorból a középkorba való átmenet idején meghatározó népek közül kevés maradt olyan kevéssé ismert, mint az avar. Csaknem egy negyed évezredig, 558-tól 796-ig, Közép-Duna menti hatalmi bázisukról Közép- és Kelet-Európa hatalmas területeit uralták. Hatalma csúcsán az Avar kaganátus egyaránt védelemre kényszerítette a bizánciakat és a frankokat, olyan távoli népekkel tartott fönn kapcsolatot, mint a szászánida perzsák és a közép-ázsiai türkök, továbbá meghatározó lenyomatot hagyott a Baltikum és az Égeikum közti szláv terjeszkedésen. Az avar birodalom bukását követően Nagy Károly udvara elámult a kagánoknak a Duna és a Tisza közti „ringjében” fölhalmozott kincsein.
Mindazonáltal az avarok idegenek maradtak az európai történelem számára. Attila hunjai, akik csak néhány évtizedig tartották meg hatalmukat, sokkal inkább jelen vannak az utókor emlékezetében. A Nibelung-ének (Das Nibelungenlied) és a vatikáni freskók mesélnek Attiláról, s az európai gyerekek megtanulják a nevét. Baján kagánt, aki az avarokat nagyhatalommá tette, alig említik a kézikönyvek. Ez azért is lehet, mivel ő és utódai a nyugati szomszédoknak, úgymint a langobardoknak és a frankoknak, kevés panaszolnivalót adtak. Míg a hunok és a magyarok fél Nyugat-Európát bejárták a Kárpát-medencéből, az avarok szinte kizárólag Bizánc ellen irányozták támadásaikat.
Az avarok maguk némák maradtak számunkra. Míg a bolgárok és a türkök uralkodói ugyanebben a korban hosszas feliratokat vésettek kőbe, az avarok területéről csak néhány rövid rovásszöveget ismerünk. Következésképpen az avarok történetét ellenségeik írták. Korabeli megfigyelőknek az ellenfél szinte névtelen volt. Baján az egyetlen avar uralkodó, akinek a nevét ránk hagyományozták; az összes többit méltóságukkal, a kagánnal nevezik meg a forrásokban. Egy maroknyi további egzotikus cím, mint iugurrus, kapkhan, canizauci és szűk tucatnyi név mindaz, ami megőrződött számunkra. Ez az anonimitás tudatos rendszert tükröz, vagy a krónikásoknak az avarok idegenségét illető érzését fejezi ki?
Számukra a „szőrös barbárok rút népe” hitetlennek, brutálisnak, kapzsinak és kiszámíthatatlannak tűnt föl(*1). Ugyanakkor a bizánciak nem vonakodtak a „barbárok” hadi készségeit átvenni, például a kengyelt, amit a steppei avar lovasok honosítottak meg Európában. A keresztény birodalom seregei és a „rút” közép-ázsiai lovasok közt több volt a közös vonás annál, mint amit a kor ideológiája magyarázhatna. A modern történettudomány régóta fogyasztja a tudósítóinak előítéleteit. „Halálos áradat” mely a „virágzó államokat és népeket a közös megsemmisülés örvényébe” rántotta, ahogy az egyik legkiválóbb velük foglalkozó modern történész az avarokra tekint(*2).
Hogy az avar hadjáratok gyakran okoztak pusztulást és halált a bizánci tartományokban, az nem tagadható. A kagánok hadereje igen szakosodott hadigépezetre hasonlított(*3), melyet csak maga a háború működtethetett. Ám ami az ellenség számára vak dühöngésnek tűnt, az az erővel való gondos bánásmód, fenyegetések, támadások és egyezkedések ügyes váltogatása volt, ami a birodalom gazdagságának a megcsapolását tartotta fönn. A kaganátus lehetővé tette a harcosok számára, hogy szabályos keretek közt tegyenek szert javakra és presztízsre, melyek révén kifejezésre juttatták státuszuk és hatalmuk. A birodalom számára viszont a háború és béke – a belső és külső egyaránt – kiszámíthatóvá vált. Az igen militarizált kései római állam és a barbár uralkodók versengtek a mediterrán gazdaság által még mindig előállított javak szétosztásáért. Nyugaton a rómaiak utáni gót, frank és langobard királyságok sikerrel váltak az államapparátus uraivá. Az avarok nem céloztak meg hasonló integrációt. Mikor megkísérelték a későbbi bolgárokhoz és magyarokhoz hasonlóan a római mintát követő keresztény királyság alapítását, túlságosan késő volt tartós alapokat teremteni birodalmuk számára. A keresztény kaganátus, melyet az utolsó avarok a Fertő-tótól keletre igyekeztek megalapítani, a keresztény Európába való beilleszkedés elmulasztott lehetőségének megkésett karikatúrája lett.
Ez a kudarc nyilvánvalóan évszázados folyamat eredménye volt, nem pedig előfeltétel, miként ezeknek a nomádoknak kliséktől hajtott történetírása könnyedén hitetné el velünk. Nem az avarok vadsága és idegensége miatt történt, hogy barbárok maradtak, és mint ilyenek eltűntek a történelemből. Ezzel egyidejűleg az ezen kudarcot okozó adottságok vezettek el az általunk ismert Európához, s így a Nyugat korai történelmének részei. A középkorászoknak nem kellene föltételezniük tehát, hogy egy frank, római vagy bizánci a hatodik, hetedik vagy a nyolcadik századból „közülünk való” volt, másrészről meg az avar idegen. Hosszú időn keresztül a „germán” népeket a németek közvetlen elődeinek tekintették, ezzel a történelem tárgyának, miközben a keleti barbárok a néprajzhoz tartoztak. Az etnocentrikus világnézet megalkothatja a keresztény Nyugat (vagy ami még rosszabb a nordikus faj) felsőbbrendűségét azáltal, hogy már az ókorban ismert előítéletekre alapoz. Az istentelen avarok elleni háborújához Nagy Károly egy egész lajstromnyi hagyományos sérelemre hivatkozhatott(*4). A modern korban hasonló propaganda kísérte a „vadak” tengerentúli gyarmati alávetését. A 19. századtól fogva a nacionalizmus nem csekély részben a kora középkori népek rosszul értelmezett felfogásában keresett igazolást.
[ ... ] Az utóbbi évtizedek impresszív kutatási eredményei az életmódok sokszínűségét fedték föl a kora középkori Európában, valamint ezek egymást kiegészítő jellegét. Még az avarok kelet-közép-európai területén is egész sor kulturális mintázat sorjázik egymás mellett. Ahol az írott források némák, a régészet ékesszóló; mintegy hatvanezer avar sírt tártak föl eleddig(*6). Az effajta leletek történeti értelmezésének korlátai és lehetségessége határozottan nem vitathatatlan, s a régészet valamint a történelemkutatás közti párbeszéd alkalmanként félreértésektől szenved. Ám mégis, az eddigi eredmények sok mindent tisztáztak. Etnikai sokszínűség és rugalmasság, kulturális csere, gyakran nagy távolságokon, messziható politikai tevékenység és regionális differenciálódás tűnik föl egyre világosabban a steppe birodalmak kurrens vizsgálataiból(*7). A kora középkori népek sokféle csoportból tevődtek össze, melyek közös politikai keretre leltek, majd hamarosan együvé tartozónak érezték magukat. Ez az egyszerű modell igen hasznos a steppei etnicitás megértésében(*8). Az ilyen etnikai folyamatok szokatlanul gyors volta a steppei környezetben új nézőpontokat enged az etnikai identitás alakulásának dinamikájáról.
Az avarok történetének megírása két igen különböző kihívást támaszt. Egyrészt hozzá kell fognia a számos részletkérdéshez, mely a felfogásunk újkeletű előrehaladásából fakad. Tekintve a történeti információk szűkösségét, a források értelmezésében nüanszok jelentősen különböző általános képhez vezethetnek. Az alapvető források és a specialisták vitáinak áttekintése ezért aztán szükségszerű. Jelen munka tudatosan vállalja az interdiszciplinaritás kockázatát, s a középkorász felől keres párbeszédet a számos részes tudományterülettel: a régészettel és ókori történelemmel, az etnológiával, a klasszikával, a bizantinológiával, szlavisztikával és az orientalisztikával, ehhez társulva még egy sor filológiával, melyek kutatási eredményei gazdagíthatják az avarokról szóló ismereteinket. Mivel a szerző nem sajátította el valamennyi szakterület módszertanát, gyakran az eredményeikről való beszámolóra kell korlátoznia magát, illetve hogy történészi szempontból értékelje azokat. Ugyanakkor az avarok esetében az ilyen összegzés fölöttébb nélkülözhetetlen. Remélhetőleg az így nyert áttekintés ellentételezi a részletekben való hiányosságokat. Ha az avaroknak ez a jelen története a lehetőségein túlmutató jövőbeli kutatásokhoz eszközként lesz használható, már eléri célját. Remélhetőleg hasznosítható lesz több itt megfogalmazott új nézőpont és kérdés.
Másfelől nem elégséges áttekinteni a szakterületek számos ágát, valamint ezen okból előadni egy anyaggyűjteményt megtoldva azt az ezt illető történeti kritikával. Jelen könyv célja – bármekkorák is a nehézségei – az egésznek a szemlélete. Ha a barbár és a birodalmi politikák összeütközése, a sokféle kulturális mintázat és társadalmi szervezet közti találkozó leíratik itt, akkor ez azért van, hogy hozzájáruljon annak a folyamatnak a megértéséhez, amelyből végső soron az európai középkor kiemelkedett. Talán az európai történelem képének egy elhanyagolt részlete nyilvánvalóbbá tehető ezzel. Az avaroknak ez a jelenlegi története ugyancsak azok felé az olvasók felé is irányul, akik számára ennek – és más – korai népeknek a sorsa eleddig kevéssé ismert volt, és akik – a szerzőhöz hasonlóan – hajlandóak szembenézni ezzel a különbözőségi kihívással.
|
