|
|
 |
ördögszekér
2019-05-30 10:01:16
|
2287
|
PCOS nincs, és nem elviselhetetlenek a görcsök, de kínoznak. Engem a PMS vág taccsra, főleg a lelkemet. Néha már azt várom, hogy végre megjöjjön azt' fájjon, mert megkönnyebbülök lelkileg. Mint a vihar előtti fojtott idő, a barométer kiakad olyan magas a légnyomás, a páratartalom. És akkor leszakad az ég, és kiszakad belőlem a feszkó, megkönnyebbülök. |
|
 |
ördögszekér
2019-05-30 09:23:52
|
2286
|
Nekem mindig is fontosabb volt a szellemem/lelkem mint a testem, aztán valahol mégsem. Gyakorlatilag 17 éve nem eszem csak minimálisat, hogy egy olyan testben élhessek, ami számomra elfogadható. Sosem voltam kövér, még molett sem, csak erősek a csontjaim és viszonylag magas vagyok. Ennek ellenére amióta az eszemet tudom, alacsony és törékeny akartam lenni, úgy éreztem, ez illene a lelki világomhoz.
Az ösztönvilágom viszont csökevényes (vagy pont ez jelentene egy magasabb szintet)? Nem vágyom gyerekre, házasságra, simán éheztetem magam, működöm két héten át 2 órás éjszakai alvásokkal, a szex is hébe-hóba jut eszembe...stb. Persze erre rá lehet vágni, hogy biztos bizonyos hormonjaim nincsenek rendben, de már kisbabaként sem ettem és aludtam, szóval kellőképpen a személyiségem része, és abszolút nem zavar.
...
Hányszor, de hányszor néztem végig, ahogy totál dilettánsokat ültetnek döntési pozícióba, és/vagy vezetői székbe. Aztán győzzük helyrehozni a károkat, amiket okoz, mert az alkalmatlanság grátiszban felelőtlenséggel és dölyfösséggel is párosul.
És tulajdonképpen csodálatra méltó, nem? Hogy léteznek emberek akkora önbizalommal, hogy lazán bevállalnak olyan helyzeteket, amelyekhez fingjuk sincsen.
A minap fogalmaztam meg, hogy a túlzott önbizalom vagy magabiztosság max. a környezetnek irritáló, míg a kishitűség és alacsony önértékelés az egyénnek árt elsősorban. Néha azt érzem, jobb lenne, ha én is inkább másoknak lennék idegesítő, mint magamat gyötörném. Aztán persze simán lehet, hogy bosszantó vagyok, de egészen biztosan nem a beképzeltségem miatt. :) |
|
A hozzászólás:
 |
bolond halál
2019-05-29 22:51:12
|
2285
|
Ezek a menzeszes dolgok ismerősek. Annyi, hogy ezt az ezo-s "nőiség tagadása" dolgot részben elhiszem, ami magamat illeti. Ez egy női test, amelyben élek, tudomásul kell vennem, ha baja van, akkor dédelgetnem kell, mintha egy magányos kislány lenne. Így könnyebb szeretni, mintha azt gondolnám, ez én vagyok. Mást könnyebb szeretni, ha valaki rajtam kívül van, akkor muszáj, míg ha én lennék, akár meg is dögölhetek. Nospa, kellő kaja és folyadék, talán egy gyertya is meggyújt, nőies energiával való barátkozás. Tudom, nyálas... :) Meg is unom, ha jobban vagyok. Persze nem mindig megy ez ilyen természetesen.
Egyébként orvosilag sem kéne természetesnek lennie az ilyen mértékű fájdalomnak. Bár nekem is azt mondták, ez természetes. Hát azért kurvára nem. Nincs vmi pco-d vagy ilyesmi?
Néha aközött kell választani, hogy melyik a nagyobb árulás, a test vagy a szellem elárulása, sokan inkább a testüket árulják el, hogy önmaguk maradhassanak. (vagy azok, akiknek önmagukat vélik, de ez az ő döntésük, amit tiszteletben kell tartani... ha ők is tiszteletben tartanak másokat) |
|
Előzmény:
 |
ördögszekér
2019-05-29 08:57:32
|
2283
|
A Rammsteint nem szabad komolyan venni :D
Pont két hónapja váltottam munkahelyet, az előzőben 10 évig raboskodtam, az utolsó 3 év pokol volt. És még így is durván szorongtam, mi lesz az új helyen, főleg a kollektívától tartottam, csupa nő közt. Általában engem kedvelnek az emberek, míg jobban meg nem ismernek. :) Külső szemmel nézve meglepően normális vagyok. Ha valakit kicsit közelebb engedek, jönnek a tágra nyílt szemek, hogy jééé, hát ezt nem is gondoltuk volna.
Alapvetően amúgy nincs gondom közösségekben, mert a felszínen mozgok, a magam dolgával törődöm, nem érdekelnek a pletykák se egyéb kavarások. Jólnevelt gyerek vagyok, csak tartsák tiszteletben a határaimat.
Nekem is vannak durva emlék-, és érzelembetöréseim. Egy szó vagy helyzet generálja, és képes vagyok szűkölő kisgyerekké válni egy pillanat alatt. Az az érdekes, hogy ez ciklikusan jön elő, sokáig semmi, aztán jön egy korszak, és naponta összeomlok. Gondolom ilyenkor amúgy is szarabbul vagyok, meg a hormonok is bekavarnak. Mert "hál' istennek" igazi pms bajnok vagyok, kb. ki tudnám magam nyírni, annyira taccsra vág lelkileg. Alapból szívből gyűlölöm ezt az egész szart, undorodom magamtól, és még lelkileg is kinyír. És akkor nekiállt egyszer nekem magyarázni valami ostobenkó p*csa, hogy azért görcsöl a hasam ilyenkor, mert tagadom a nőiességem, meg próbáljam úgy felfogni, hogy milyen szuper, hogy kitisztul a szervezetem és ez azt jelenti, hogy normálisan működöm. Gondolom ezen analógia mentén annak is örülni kéne, ha egy vírus vagy gyomorrontásból kifolyólag összef*som magam az utcán, mert milyen kis ügyes a testem, hogy kilöki a nem odavalót... |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|