Keresés

Részletes keresés

ördögszekér Creative Commons License 2019-05-28 10:16:24 2281

Fogós kérdés...Nekem sincs túl sok patronom, alapvetően gyorsan merülök, az idegrendszerem is sérülékeny, értsd alatta hogy gyorsan elfáradok emberek között, rettentően zavarnak a zajok, olyanok is, amiket más meg sem hall (túlhalló vagyok). Ez azt jelenti, hogy a társamon kívül senkivel nem tudok eltölteni jószívvel egy napnál többet, a legjobb barátommal sem. Ő ezt tudja, és figyelembe is veszi, megértette, hogy ez nem ellene szól.

Talán az lehet a "titok", hogy az évek során megtanultuk egymást kezelni és tolerálni, így tudjuk, mikor kell a másikat békén hagyni, és meddig lehet terhelni. Valahogy meg kell tartani az egyensúlyt, nem vámpírkodhatunk egymáson, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. A szép ebben, hogy mi felnőttünk közben, más volt 15 évesen, és más most, 20 évvel később is. 

Én plusz pontnak látom, hogy a faterjaink testvérek, hasonlóan elb*szott jellemmel, így még a családban elszenvedett sérelmeink is hasonlóak, vagy legalábbis közös tőről fakadnak. Az biztos, hogy rugalmasnak kell lenni, és elfogadni egymás döntéseit, még akkor is, amikor kristálytisztán látod, hogy a másik hülyeségre készül. 

A hozzászólás:
bolond halál Creative Commons License 2019-05-28 05:48:55 2280

"nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen" Igen, ez nagy lecke nekem is. Rugalmasnak, empatikusnak lenni. Bizonyos szempontból nagyon is megy, szinte együtt meg tudok halni valakivel, vagy éppen én megyek oda egyedül, hogy segíthetek-e, máskor meg nagyon nehéz, amikor mások egyenletesen hoznak egy standard empátiát, nekem nem megy. Lehet ez egy kimerültség, ki tudja. Nem maradt több patronnyi ellőhető empátia aznapra. Nálad ez hogy' alakult ki?

Előzmény:
ördögszekér Creative Commons License 2019-05-27 10:33:30 2279

Nálam a naplóírás terápiás jelleggel folyt, bár nem is igen nevezhető naplónak, mert az érzéseimet kapartam le, úgy, ahogy jött cenzúrázatlanul. Ordítás, tombolás, őrület helyett, mást megkímélve, hátha kijön és megkönnyebbülök. Na, ez az a műfaj, amit nem olvasgat az ember szívesen vissza, meg is semmisítettem őket.

Szerencsém van, mert van egy 20 éves barátságom, ahol az illető unokatestvérem is. 14 évesen "találtunk" egymásra, és nagyon megnyugtató, hogy van nekem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem kommunikáltunk, összeomlottam, úgy éreztem, a másik felem vesztettem el. Nem mindig könnyű fönntartani egy ilyen szoros barátságot,  nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen. De tőle és a társamtól megkapom azt, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, szeretnek és érték számukra a létezésem. A puszta létem, csupaszon, különösebb hozzáadott érték nélkül. Nem várnak el semmit, hogyan viselkedjek, milyen legyek. A szüleimnél sosem éreztem ezt, akkor "szerettek" ha megfeleltem a sztenderdjeiknek. Ezen kívül pont nem foglalkoztak vele, valóban milyen is a személyiségem, pedig merőben eltért az övékétől. Elkezdődött az idomítás, tekintélyelvű nevelés (gyereknek hallgass a neve), amiben a jó öreg, poroszos, iskolarendszer is segítségükre volt. Így sodródtam a középszer felé letört szárnyakkal és sosem létező valódi ős-önbizalommal és bizalommal. És milyen sokan vagyunk így a korosztályomból...

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!