|
|
 |
bolond halál
2019-05-28 05:48:55
|
2280
|
"nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen" Igen, ez nagy lecke nekem is. Rugalmasnak, empatikusnak lenni. Bizonyos szempontból nagyon is megy, szinte együtt meg tudok halni valakivel, vagy éppen én megyek oda egyedül, hogy segíthetek-e, máskor meg nagyon nehéz, amikor mások egyenletesen hoznak egy standard empátiát, nekem nem megy. Lehet ez egy kimerültség, ki tudja. Nem maradt több patronnyi ellőhető empátia aznapra. Nálad ez hogy' alakult ki? |
|
A hozzászólás:
 |
ördögszekér
2019-05-27 10:33:30
|
2279
|
Nálam a naplóírás terápiás jelleggel folyt, bár nem is igen nevezhető naplónak, mert az érzéseimet kapartam le, úgy, ahogy jött cenzúrázatlanul. Ordítás, tombolás, őrület helyett, mást megkímélve, hátha kijön és megkönnyebbülök. Na, ez az a műfaj, amit nem olvasgat az ember szívesen vissza, meg is semmisítettem őket.
Szerencsém van, mert van egy 20 éves barátságom, ahol az illető unokatestvérem is. 14 évesen "találtunk" egymásra, és nagyon megnyugtató, hogy van nekem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem kommunikáltunk, összeomlottam, úgy éreztem, a másik felem vesztettem el. Nem mindig könnyű fönntartani egy ilyen szoros barátságot, nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen. De tőle és a társamtól megkapom azt, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, szeretnek és érték számukra a létezésem. A puszta létem, csupaszon, különösebb hozzáadott érték nélkül. Nem várnak el semmit, hogyan viselkedjek, milyen legyek. A szüleimnél sosem éreztem ezt, akkor "szerettek" ha megfeleltem a sztenderdjeiknek. Ezen kívül pont nem foglalkoztak vele, valóban milyen is a személyiségem, pedig merőben eltért az övékétől. Elkezdődött az idomítás, tekintélyelvű nevelés (gyereknek hallgass a neve), amiben a jó öreg, poroszos, iskolarendszer is segítségükre volt. Így sodródtam a középszer felé letört szárnyakkal és sosem létező valódi ős-önbizalommal és bizalommal. És milyen sokan vagyunk így a korosztályomból... |
|
Előzmény:
 |
bolond halál
2019-05-24 19:25:35
|
2277
|
Szerintem az zavarja őket kívülről, hogy nincs körülöttem mozgás, barátok, pasik, és ezzel nem tudnak nagyon mit kezdeni. Ez olyan alap - nekem -, hogy egyedül, persze, hogy egyedül, hogyan máshogy? De ez csak nekem magától értetődő.
Valahogy belém égett, amikor múlt évben nyaralni voltam, és a vízpart közelében sétáltam át faluból a városba, és egy kissé túlsúlyos család jött szembe fürdőruhában, savanyú képpel. Persze lehet, hogy csak elfáradtak a döglésben, ki tudja, de nem cseréltem volna a nővel, aki kifelé tekintett a "képből".
Szerencsére az én anyám ilyen sosem lesz. Mintha teljesen érdektelen lenne az életem iránt, és ez ennek a pozitív oldala. Nem kérdez szinte semmit, elmondja, vele mi van, azt annyi. Amikor meglátogatom vagy beszélek vele, még ma is néha olyan érzésem van, mintha nem is léteznék igazán számára. De ő asszem másokhoz is így viszonyul. Azért jobb ez, mert konstuktív módon úgysem tudna beleszólni az életembe. Van egy felületes jó kapcsolat, ennyi elég. Meg van pár gyerekkori emlék, ami azért mégiscsak jó volt. Nem "tagadhatom meg" az anyámat. Most itt tartok, ilyen gondolataim vannak vele kapcsolatban.
Végülis a szülő az, aki születésétől (vagy engem majdnem onnan) tud a gyereke létezéséről, már akkor tud róla, amikor a gyerek ezt még fel sem fogja. Lehet, hogy ettől is olyan erős a szülő-gyerek kapcsolat, vagy bármilyen más kapcsolat, hogy már azt is tudta, mit mondtál 5 évesen, vagy a régi, tartós barátságban (ami nekem nincs) tudja a barátod, hogy már 10-20-30 éve mi történt veled, és ha emlékezik rád csak egy pár ember, akkor olyan, mintha azzal igazolná a létezésedet. A naplóírás is hasonló. Lám, x évben így írtam, és ha írtam, akkor léteztem. Talán őrülten hangzik. Munkahelyen nézem egy nap közepén, mennyit dolgoztam, mert mintha csak akkor hinném el, ha bizonyítható nyoma marad annak, amit én csináltam. Nyaralás képeit nézem, és azt gondolom, így inkább létezem, és jobb újra átélni, mintha egy fotó sem készül. Bár az is felszabadító tud lenni. Csak benne lenni a térben, ahol vagyok, és nem feltétlen rögzíteni görcsösen a pillanatot. Pl. az esős idő jó tanítómester. Amikor egy idegen városban senki sincs szinte az utcán, nem is lehetne igazán fotózni, mégis mintha be lennék avatva egy titokba, amit nem lehet visszaadni. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|