Keresés

Részletes keresés

bolond halál Creative Commons License 2019-05-24 19:25:35 2277

Szerintem az zavarja őket kívülről, hogy nincs körülöttem mozgás, barátok, pasik, és ezzel nem tudnak nagyon mit kezdeni. Ez olyan alap - nekem -, hogy egyedül, persze, hogy egyedül, hogyan máshogy? De ez csak nekem magától értetődő. 

Valahogy belém égett, amikor múlt évben nyaralni voltam, és a vízpart közelében sétáltam át faluból a városba, és egy kissé túlsúlyos család jött szembe fürdőruhában, savanyú képpel. Persze lehet, hogy csak elfáradtak a döglésben, ki tudja, de nem cseréltem volna a nővel, aki kifelé tekintett a "képből". 

Szerencsére az én anyám ilyen sosem lesz. Mintha teljesen érdektelen lenne az életem iránt, és ez ennek a pozitív oldala. Nem kérdez szinte semmit, elmondja, vele mi van, azt annyi. Amikor meglátogatom vagy beszélek vele, még ma is néha olyan érzésem van, mintha nem is léteznék igazán számára. De ő asszem másokhoz is így viszonyul. Azért jobb ez, mert konstuktív módon úgysem tudna beleszólni az életembe. Van egy felületes jó kapcsolat, ennyi elég. Meg van pár gyerekkori emlék, ami azért mégiscsak jó volt. Nem "tagadhatom meg" az anyámat. Most itt tartok, ilyen gondolataim vannak vele kapcsolatban.

Végülis a szülő az, aki születésétől (vagy engem majdnem onnan) tud a gyereke létezéséről, már akkor tud róla, amikor a gyerek ezt még fel sem fogja. Lehet, hogy ettől is olyan erős a szülő-gyerek kapcsolat, vagy bármilyen más kapcsolat, hogy már azt is tudta, mit mondtál 5 évesen, vagy a régi, tartós barátságban (ami nekem nincs) tudja a barátod, hogy már 10-20-30 éve mi történt veled, és ha emlékezik rád csak egy pár ember, akkor olyan, mintha azzal igazolná a létezésedet. A naplóírás is hasonló. Lám, x évben így írtam, és ha írtam, akkor léteztem. Talán őrülten hangzik. Munkahelyen nézem egy nap közepén, mennyit dolgoztam, mert mintha csak akkor hinném el, ha bizonyítható nyoma marad annak, amit én csináltam. Nyaralás képeit nézem, és azt gondolom, így inkább létezem, és jobb újra átélni, mintha egy fotó sem készül. Bár az is felszabadító tud lenni. Csak benne lenni a térben, ahol vagyok, és nem feltétlen rögzíteni görcsösen a pillanatot. Pl. az esős idő jó tanítómester. Amikor egy idegen városban senki sincs szinte az utcán, nem is lehetne igazán fotózni, mégis mintha be lennék avatva egy titokba, amit nem lehet visszaadni.

A hozzászólás:
ördögszekér Creative Commons License 2019-05-23 09:04:08 2274

Már miért ne lehetne egyedül elutazni? Én pont hogy nagyra becsülöm azokat az embereket, akik képesek magukban is elmenni programokra vagy kirándulni. Mitől lenne értékesebb, ha húzgálsz magaddal valakit?

Nekem mondjuk olyan faszik és barátok voltak az életemben, akikkel sokat jöttünk-mentünk, volt hogy pályaudvarokon vagy parkokban csövezve, de nem gondolom, hogy ettől több lennék.

Arról nem is beszélve, hány párocskát vagy családot látok, akik kelletlenül vagy éppen egymást b*sztatva kirándulnak, és pipálják ki a látnivalókat csak azért, hogy később elmondhassák, na itt is voltunk.

Rólam már leszálltak az értetlenkedők, de volt nagyjelent anyámmal, aki magából kikelve ecsetelte, hogy mekkora egy önző dög vagyok, hogy nem szülök gyereket. Mert ez nem csak az én és a társam ügye, hanem az övé is, mert őneki így nem lesz unokája, és én bele sem gondolok, micsoda fájdalmat okozok neki (!). Hozzáteszem, van neki kettő kisunokácska a tesómtól, de hát akkor még jól jöttem, hogy levezesse rajtam az elb*szott élete miatti dühét. Ezek pár éve megszűntek, szopkodja szépen mindenki csöndben a saját életét, ki milyen virágot szakított, olyat szagol. 

Előzmény:
bolond halál Creative Commons License 2019-05-23 01:52:17 2273

Dezinformációs felhő... hát ja. A probléma az, amikor magam is elhiszem, hogy olyan szar vagyok, mint amilyennek mások látnak.(többnyire azt sem tudom, mit hordanak össze rólam, csak az emberek viselkedése változik meg időnként) Most éppen az működik, hogy konstatálom, "xy éppen utál", ezzel egész jól el tudom ütni ezt a dolgot. Ha tényleg utál, akkor is, ha nem, akkor is. Voltak már, akik próbáltak egy-két faszit a nyakamra küldeni, mintha az lenne a probléma, hogy nem találok. Nem is keresek, de ezt legfeljebb finoman érzékeltetem. Már arra sem vagyok allergiás, ha elutazom valahova, és megkérdezik, "egyedül?". Van ennek egy ilyen kissé tragikus felhangja, amit legutóbb már egy kicsit ki is figuráztam. :) Érzékeltetik, hogy nem vagyok elég nőies. Nem is akarok az lenni, de ezt sem lehet így kimondani. Néha nem tudom, szűznek vagy kurvának gondolnak-e.

De egyébként tényleg tudok sérülékeny lenni. Ilyenkor valahogy át kell vészelni, hogy a viselkedésemen ne lássák.

Gimiből néha eszembe jut, amikor bent aludtunk a suliban, és párunknak már nem jutott hely, összetolt padokon próbáltunk aludni. Aztán én lementem még helyet keresni, és végül a hideg tornateremben sikerült találni, ahonnan a többiek elmentek, mert megfagytak. Mai fejemmel már lehet, hogy mertem volna szólni. :) olyan rohadtul magányos voltam, így utólag belegondolva. Viszont nem volt tömegnyomor és fülledtség.

Tulajdonképpen nem szenvedtem hiányt, de ez nekem is ismerős, ez a védett közeg hiány, leginkább az utóbbi pár év történései miatt. Illetve nálunk kettős volt, túl is féltettek (asszem az öngyűlöletem emiatt lehet főleg), közben le is szartak. Vagy teljes rámtelepedés, vagy észre sem vettek. 

Úgy érzem, most olyan emberek között vagyok, akik tényleg védett környezetből jönnek. Nekem már valakinek az autójába is olyan beülni, hogy nem tudom, mikor engedhetek meg magamnak bármit, ami ilyen "jóléti cikk". Igaz, nem is vágyom már annyira ezekre, valahogy kezdek hozzászokni az egyszerűséghez. Nem vágyom szinte semmire... ez nyilván változna, ha több pénzem lenne. Illetve magamnak fizetek minden hónap elején, hogy később legyen mire támaszkodni. 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!