Keresés

Részletes keresés

rizsa79 Creative Commons License 2019-06-02 09:31:41 2300

(=Oldd meg b*zmeg)-hozzáállás sem feltétlenül azt hitemet erősítette, hogy annyira számítanék.

Maga most panaszkodik vagy dicsekszik?:) Én meg arról tudnék mesélni, hogy a Démétér-típusú anya mellett, aki a legkisebb probléma esetén is hatalmas leveses kondérokkal rohan a gyerekét "megmenteni", mik a nehézségek.

Azt mondjuk meg tudom érteni, hogy mennyire kínzó az érzés, hogy nem tudod, hogy a személyiséged számít-e, vagy csak a "gyereke vagyok"-státusz? De én kissé a pátyolgatott emberek lesajnálását is érzem emögött a hozzáállás mögött, hogy "én mindent meg tudok oldani". De lehet, hogy félreértettem. Illetve bennem is megvan egyfajta "gőg", és inkább azokat sajnálom, akik nem estek át a gyerek-szülő kapcsolat nehézségein, mert esetleg hideg-rideg volt a családi légkör, és talán érzelemszegényebb az életük. Ez persze csak egy feltételezés.

bolond halál Creative Commons License 2019-05-23 01:52:17 2273

Dezinformációs felhő... hát ja. A probléma az, amikor magam is elhiszem, hogy olyan szar vagyok, mint amilyennek mások látnak.(többnyire azt sem tudom, mit hordanak össze rólam, csak az emberek viselkedése változik meg időnként) Most éppen az működik, hogy konstatálom, "xy éppen utál", ezzel egész jól el tudom ütni ezt a dolgot. Ha tényleg utál, akkor is, ha nem, akkor is. Voltak már, akik próbáltak egy-két faszit a nyakamra küldeni, mintha az lenne a probléma, hogy nem találok. Nem is keresek, de ezt legfeljebb finoman érzékeltetem. Már arra sem vagyok allergiás, ha elutazom valahova, és megkérdezik, "egyedül?". Van ennek egy ilyen kissé tragikus felhangja, amit legutóbb már egy kicsit ki is figuráztam. :) Érzékeltetik, hogy nem vagyok elég nőies. Nem is akarok az lenni, de ezt sem lehet így kimondani. Néha nem tudom, szűznek vagy kurvának gondolnak-e.

De egyébként tényleg tudok sérülékeny lenni. Ilyenkor valahogy át kell vészelni, hogy a viselkedésemen ne lássák.

Gimiből néha eszembe jut, amikor bent aludtunk a suliban, és párunknak már nem jutott hely, összetolt padokon próbáltunk aludni. Aztán én lementem még helyet keresni, és végül a hideg tornateremben sikerült találni, ahonnan a többiek elmentek, mert megfagytak. Mai fejemmel már lehet, hogy mertem volna szólni. :) olyan rohadtul magányos voltam, így utólag belegondolva. Viszont nem volt tömegnyomor és fülledtség.

Tulajdonképpen nem szenvedtem hiányt, de ez nekem is ismerős, ez a védett közeg hiány, leginkább az utóbbi pár év történései miatt. Illetve nálunk kettős volt, túl is féltettek (asszem az öngyűlöletem emiatt lehet főleg), közben le is szartak. Vagy teljes rámtelepedés, vagy észre sem vettek. 

Úgy érzem, most olyan emberek között vagyok, akik tényleg védett környezetből jönnek. Nekem már valakinek az autójába is olyan beülni, hogy nem tudom, mikor engedhetek meg magamnak bármit, ami ilyen "jóléti cikk". Igaz, nem is vágyom már annyira ezekre, valahogy kezdek hozzászokni az egyszerűséghez. Nem vágyom szinte semmire... ez nyilván változna, ha több pénzem lenne. Illetve magamnak fizetek minden hónap elején, hogy később legyen mire támaszkodni. 

A hozzászólás:
ördögszekér Creative Commons License 2019-05-22 09:16:54 2272

Én alapvetően elvagyok az "asszonyokkal", még megkönnyebbülten fel is sóhajtok olykor, ha hallom a problémáikat. :)

Amúgy engem alapvetően érdekelnek a különféle emberek, élethelyzetek. Bele nem folyok, csak kívülről szemlélem, esetleg elemzem; színes ez a világ és még tanulni is lehet egymástól.

Abban igazad van, hogy érdemes valamennyit "adni" magadból, mert különben vad fantáziálásba kezdenek és pl. egy munkahelyi kollektívában zavaró tud lenni a terjengő dezinformációs felhő. Azt viszont nem gondolnám, hogy marcangolnának csak azért, mert nem mutatod a sztereotíp szerepeket, és azt sem, hogy érdekelné őket a feltárt mellkasod. :) Többet nézel ki az emberekből, mint amilyenek valójában. Sokkal egyszerűbbek és ösztönösebbek, nem feltétlen az a mozgatórugójuk, hogy valakit kipécézzenek maguknak, és azt szétcsipkedjék. 

Persze ha életed során gyűjtöttél ilyen tapasztalatot, akkor érthető az ilyen mértékű félelmed, és valóban óvatosabban nyúlkálunk a tűz körül, ha már alaposan megégettük magunkat vele.

Engem szerencsére sosem bántottak, vagy csak a szokásos mértékben, olyan tipikus gimis évődés vagy hecc szintjén. Inkább az a típus voltam, akin mindig csattan az ostor, aki mindig hátul áll a szívesség-, és érdemlistán, aki 10-szeres küzdelemmel jut el ugyanoda, ahova másokat a védelmező közegük juttat. Magyarul magamra voltam utalva, gyerekfejjel felnőtt problémákkal szembesülve, és a szülői OMBM (=Oldd meg b*zmeg)-hozzáállás sem feltétlenül azt hitemet erősítette, hogy annyira számítanék.

 

Előzmény:
bolond halál Creative Commons License 2019-05-21 18:23:17 2271

Igen... én tulajdonképpen próbálok túlélni az ilyen "asszonyok" között. Kellő távolságot kell tartani, tényleg nem megy máshogy, akár családi viperafészek, akár bármilyen más közösségről van szó.

A házasság fétis számomra is távoli. A világban levő harmonikus dolgokra jó rácsodálkozni, mondjuk boldog emberekre, csak az a probléma, amikor választani kell a szerepek közül. Lavírozni kell. Úgy tenni, mintha egy kicsit az lennék, mintha én is olyan lennék, hallgatással egyetértést színlelni, odadobni a koncot az embereknek, hogy ne engem marcangoljanak. Csak ez kurva nehéz, mert félő, hogy mégis hatással van a személyiségre a szerep. Tehát olyan szerep kell, ami valamennyire önazonos, mégis megvéd, mert nem közvetlen a belsőmet adom oda. Nem a felvágott mellkasomból dobogó szívemre mutatok, hanem csak a fonendoszkópra, hogy "hallgasd csak", vagy az ekg-ra, "figyeld csak". 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!