|
|
 |
bolond halál
2019-05-18 17:43:38
|
2266
|
Engem az egyik ügyfél 22 évesnek nézett, és furcsának találta, hogy olyan mély hangom van. (lehet, azt mondta, határozott?) :)) Viszont "kis szarosok" (16-23), illetve egy-két idősebb ember szólítottak már "asszonyomnak".(amikor ezt a szót hallom, inkább egy willendorfi vénusz ugrik be, vagy egy ilyen még jó alakú, de már kissé hengeres, minden lében kanál háziasszony kirúzsozott szájjal, aki senkit nem hagy élni) Eléggé illedelmesre nevelik a kölyköket ezen a környéken. XD Az öregeket meg még annak nevelték.
Ez jó, hogy végülis találtál valakit, aki miatt érdemes volt változni. Nekem ez a terület igazából egy vakfolt.(akkor is, ha volt 2 db, kapcsolatnak nem igazán nevezhető "valami")
Nehéz elképzelnem, hogy egy párkapcsolatban élek. Nálam mondjuk nem is volt apakép, bár úgy tűnik, ez nem feltétlenül rosszabb, mint az, ha valakinek van egy valamilyen okból szerepét nem jól betöltő apja. |
|
A hozzászólás:
 |
ördögszekér
2019-05-18 16:08:43
|
2265
|
Érdekes ez a rágósság, mert külsőre mindenki jóval fiatalabbnak néz, és pont nem az jut eszükbe rólam, hogy 40 fele-hazafele, hogy egykori kolléganőmet idézzem.
Nálam eljött egy pont, ahol döntenem kellett, (hogyan) élném a hátralévőt. Abban sem vagyok biztos, valóban bdp volt - e, bár a tüneteket produkáltam. Volt ugyanis egy igazi balf@sz apám, akire gondolkodás nélkül rámondanám a boderline-t, és bármennyire is gyűlöltem érte, mégis az ő mintáját követtem. Azért hajlok egyre inkább erre, mert csak párkapcsolati szinten produkáltam a bpd-t, a többi kapcsolatom kb. rendben volt. Amúgy meg hogyan lehet elcseszett családban felnőtt emberen számon kérni a defektusait?
Egyszerűen belefáradtam az őrjöngésbe, a folytonos lelkiismeretfurdalásba, ráadásul találtam egy társat, aki megérdemelte, hogy megpróbáljak változni. Nos, ő 11 év után is velem van, azt hiszem mással nem is tudnék együtt élni.
Nem éljük a 30-as párok klasszik életét, nem akarunk gyereket, se házasságot, nem járunk vasárnapi családi ebédekre, csak egy életért küzdünk a természethez közel. Hidegen hagynak a társadalmi elvárások, szerintem aszociálisak vagyunk a szó legnemesebb értelmében. Én mondjuk alternatív segítséget is igénybe vettem, értsd kineziológia, meditáció, álomfejtés stb. de a kognitív terápia is sokat segített. Pár év viszonylagos nyugalom után viszont föllángolt a mánia, na ott majdnem sikerült kiírnom magam csodás világunkból. Most épp az elfogadásra törekszem, nem tudok/akarok többet harcolni magammal, magamért.
|
|
Előzmény:
 |
bolond halál
2019-05-18 15:29:39
|
2264
|
Valahol én is ezt a rágós vénséget kezdem érezni. Még nem vagyok 30, de jobb egész évben arra készülni. Inkább kimondom hamarabb. Én sem gondoltam, hogy idáig eljutok, vagy azt hittem, máshogy. Olyan 13-16 évesen a depresszió, öngyilkossági gondolatok ellenére azért az volt bennem, hogy olyan igazi felnőtt leszek, jól elkülöníthetően, akinek státusza van, akire felnéznek mások, aki támasza másoknak, sokaknak... bár az ábrándozásban ennél tovább nem jutottam, mert nem hittem, hogy bármi is sikerülhet. Nem tudtam/tudom összeszedni magam.
Hogyan javult a bpd-d? Miben javult? Én is megkaptam ezt a diagnózist többek között, bár nálam ez egyáltalán nem olyan drámai, mint az átlag bpd-seknél, amikről olvasni lehet. Light-os csuklókarcolgatás olyan 10-13 éve volt, olyan, hogy az alkaromat végigkarmoltam, illetve úgy magamba mélyesztettem a körmömet, hogy ilyen félhold alakú sebek maradtak, ez úgy 6 éve. Mindig befelé éltem meg az érzelmi hullámzást, kifelé fapofa vagy legfeljebb "szerencsétlen gyerek" kinézet. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|