Sziasztok!
2017. nyara óta követem a fórumot, kisebb -nagyobb kihagyásokkal.
Most érzem úgy, hogy érdemben tudok hozzá szólni. Talán nem fog mindenki egyetérteni velem, talán lesz akit megbántok. Tőlük előre is bocsánatot kérek, nem ez a szándékom.
De azok után, amin hugaimmal végigmentünk, nem óhajtok sem szebbé, sem csúfabbá tenni semmit.
Anyukám 2017 januárjában hozzám költözött, az előzmények hosszadalmasak, de érinteni fogom.
Én éppen házvásárlás előtt álltam, első otthon közel 50 évesen. :)Örültem hogy lesz aki vigyáz a kutyusokra míg én a távolban intézkedem. Hát a sors nem így látta.
2017 júniusában egy napon anyum furán kezdett viselkedni. Egyik óráról a másikra. Kérdeztem valamit, és teljesen másra válaszolt. Azt hittem, többet ivott kettővel. Nem vettem túl komolyan. Ez volt az első kézzelfogható jel.
De ha visszagondolok, voltak apróbb jelek, amikre nem figyeltünk fel. Mert anyum szerette a borocskát reggelente, vagy a konyakocskát napközben. És ezt annyira megszoktuk, hogy mindent erre a számlára írtunk.
Ezen a napon viszont más volt. Anyum arra a kérdésre, hogy sorolja fel a lányai nevét, nem tudott mit mondani. Csak annyit hebegett, hogy nem tudja, és fogalma sincs semmiről, valami baj van. :(
A másnapot végigaludta, csak egyszer jött ki, pisilni. Se enni, se inni, csak aludt. Itt már éreztem, baj van. Tudni kell, hogy anyum ritkán volt beteg. Egészséges, jól működő ember volt eddig a napig. Látszólag.
Másnap elvittük a dokihoz, aki azonnal mentőt hívott, és vitték a klinikára Debrecenben. Ott eltöltött pár napot, vizsgálatok, szövetminta, stb. Már ott közölte a doki, hogy mi a várható eredmény. Hazaengedték, Medrol és gyomorvédő kíséretében, hogy várjuk ki a szövettani eredményt. Vártuk. 3 hét volt, mire megérkezett, amit már addig is előre vetítettek. GBM 4.
A Medrol szinten tartotta anyut, visszatért a tudata, kártyáztunk, jókat nevettünk. Mindez 3 hétig tartott. Mire vissza kellett mennünk az onko vizsgálatra, pont visszaesett. Odamentünk reggel 8-kor, szépen kivártuk a sorunkat, közben anyum egyre esett vissza. Még délután 2-kor ott vártunk, miközben könnyű betegek végeztek már, anyum pedig szemmel láthatólag kezdett hanyatlani. Gyerekesen viselkedett, a járása nehézzé vált, és egyáltalában hanyatlott. Nem vagyok képes ma sem elfogadni, hogy utolsó stádiumos agydaganatos beteget képesek így megváratni. Undorító. Bejutottunk a dokihoz délután 2 tájt. Ott közölte, amit eddig is sejtettünk. Anyu GBM !. Nézett anyumra, aki ült a vizsgálóasztalon. Hozzá nem jutott el. Kérdésekre még automatikusan válaszolt, de már nem volt jelen. Aztán délután 6-kor végre odaért a betegszállító kocsi. Vicc.
Tudjátok, ha ez nem velem történik, el sem hiszem. Hogy egyik pillanatról a másikra így tud elvenni egy betegség mindent tőled, valami félelmetes. :(
Hát, mint kiderült, a daganat anyum mozgás és beszédközpontján ült, tehát nem műthető. De pont ezért a saját gyógyulás is esélytelen. Éppen azt a részt vette el a daganat, ami kell a gyógyuláshoz: a tudatot.
Innentől nem volt mit tenni. Egyetlen sugárkezelést kapott, és totálisan összeomlott. Beszélni már előtte is nehéz volt vele, mert ő sem mindig értette, mit mondunk, és kifejezni végképp nem tudta magát.De viszonylag jó kedélyű volt, ennek örültünk. Szerette volna mondani, de nem azok a szavak jöttek, sokszor csak lemondóan legyintett. Olyan volt, mintha a tudata az tiszta lenne, csak a kifejezés eszközei csúfolnák meg.
Aztán az első sugár után hazaadták, mert ébreszthetetlen volt. Nem lepett meg, tudtuk hogy nem fogja bírni. Kértük is a dokit, hogy csak 2-3 napot maradhasson az osztályon, addigra megoldódik a hospice otthon. De sajnos ők nem tarthatták ott, ha nincs kezelve. Baszki. A kórház nem azért van, hogy te ha 40 éven át fizetted, és igénybe vennéd utolsó stádiumos rákosként 2 napra, akkor beengedjen. Megint undorító. Szóval vagy megkapja a sugarat, holott mindenki tudja hogy összeomlik tőle, vagy vedd a hátadra és vidd. Hányok az egészségügytől.
Hát kapott egy sugarat, és hazahozták. Aléltan, mint egy hullát. A szívünk szakadt meg, amikor láttuk. Csak aludt.
Azt hittük, soha nem tér már magához, itt a vége. De nem így volt. Jött a hospice nővér, minden nap adta az infúziót. És két nap múlva anyum rövid időkre visszatért. Én 70 km-re lakok hugiéktól, ahol anyu utolsó idejét töltötte, így csak minden 2.-3. nap tudtam ott lenni. De azt tudtuk, hogy anyunak semmi nem fontosabb, mint az, hogy ne legyen egyedül. Így mindig minden nap vele volt valamelyikünk. Olyan volt mint egy gyermek. Annyira tiszta és ártatlan lett utolsó idejére, hogy mindent megbocsájtottunk neki, ami azelőtt bántott. Fájó volt ez a 2 hónap, ugyanakkor egy hatalmas vallomás, és megbánás mindőnk részéről. Anyum a hazaengedése után mindössze 10 napot töltött köztünk. Az első tünetektől kezdve kerek 8 hét volt az élete. Ennyi időt kaptunk, hogy felkészüljünk. Először a hitetlenség, aztán a düh, a vádaskodás, miért pont??? Aztán az elfogadás. És végül, amikor már napok óta csak aludt, akkor az elengedés. Menj, ne küzdj tovább! Mind elköszöntünk tőle, bár ott voltunk továbbra is vele. De tudtuk, jobb ha megy már. 65 éves volt, amikor megkapta a diagnózist. Épp a szülinapján. DE mit tehettünk? Menni akart, elengedtük. És tudjátok, ahogy ezt végigcsináltuk, én azt gondolom, semmi szörnyű nincs ebben. Higgyétek el, ez a 2 hónap olyan ébresztő volt, amiért mindig hálás leszek. Anyum betegsége nem volt véletlen. Ő maga hívta be. Ahogy minden daganatos betegségre ez igaz. Nem akarok senkit bántani, de rájöttem, ez valóban így van. Anyum hosszú éveken át tett ezért, és nem véletlen, hogy még a gyógyulás esélyét is kizárta.
Hosszan tudnék erről beszélni még, de azt hiszem, aki érti, ennyiből is ért.
Nálunk nem volt esély, mert első perctől a tudatát veszítette. De akinél még megvan a tudat, ott mindig van esély.
Tény, hogy GBM-ből még senki nem jött ki élve. Ez egy olyan daganat, ami kevés időt hagy.
Ha van mód, amivel a daganatból kijöhet valaki, az a saját akaratból való 180 fokos fordulat az életvitelben. Amíg van saját akarat...Senki nem segíthet, csakis a beteg saját magán. Az élni akarás a legnagyobb gyógyszer, és a hit, hogy ez sikerül.
Itt nincs kecmec. Mindegy hogy a kemóban hiszel, vagy a jó istenben, vagy saját akaratodban. Csak azt tedd 1000% -ban, különben felejtsd el. Akik ezt megértették, legyőzték a rákot. Az agydaganat egy különösen nehéz műfaj, de ha tudatod van, nem esélytelen. Jöttek már ki ebből is. De ha valaki, mint anyum is, már beletemette magát, azon senki nem segíthet. És ahogy anyukám elment, az nem volt csúnya. Nem volt félelmetes. Nem volt szörnyű. Csak vett egy utolsó levegőt, és aztán többé nem. Nagyon szépen, nagyon nyugodtan ment át.Mert ott voltunk vele, és engedtük menni. Mert épp annyi időt kaptunk, hogy felkészüljünk. És nekem ez nagyon megváltoztatta a halálhoz való hozzáállásomat. Ezért is hálás vagyok. Megláthattam, hogy a halál egy teljesen normális és nyugalmas folyamat, ha felkészülten várod. Szívből kívánom, hogy mindannyian sokáig elkerüljétek még a vele való találkozást. De ha jön, akkor engedjétek, és fogadjátok el! Én hiszem, hogy minél inkább felkészülten és engedően várjátok, annál könnyebbé teszitek az érkezését. Soha ne magatokra gondoljatok, hanem arra, akinek mennie kell. Egyedül kell megtennie, oda nem kísérheti senki. De amíg a kapuhoz ér, nem mindegy, mit érez kintről. Csakis ő számít akkor és ott. Én így érzem. :) Bocsánat, ha ezzel bárkit is megbántottam.
|