Keresés

Részletes keresés

AnyaPeli Creative Commons License 2018-11-29 19:07:19 6141

Így van Csepi, így ezzel a szeretettel tudsz segíteni a feleségednek. Szeretettel:.Marcsi

A hozzászólás:
VIII.Csepi Creative Commons License 2018-11-29 17:03:11 6140

Kedves Kiscsibea2, engem is kérdezhetsz bármikor, ha akarod, privátban is, ez esetben megadom majd az elérhetőségemet.
Most azzal bíztatlak, hogy feleségem másfél év után is jól van, senki nem mondaná meg róla, hogy beteg, erősödött, pár kilót felszedett, és ennek így kell lennie még sok-sok évig....

Előzmény:
kicsibea2 Creative Commons License 2018-11-29 10:41:31 6138

Sziasztok, köszönöm szépen a sok választ. Nem is tudom mire reagáljak először.   @Csepi, amennyire lehet mi is igyekszünk „ugyanúgy” élni, mint előtte. Ugyanúgy voltunk nyaralni, megyünk síelni is, hívunk barátokat stb. A hétköznapok nehezebbek, mert én ugye egész nap dolgozom, a kislányom egész nap iskolában van. Próbálom hívni őt napközben is, meg mindenféle feladattal, javaslattal bombázni, hogy könnyen elteljen az idő, amíg nem vagyunk otthon. De az egyedüllét azért nehéz; én pedig közben mini stroke-t kapok minden alkalommal, amikor nem veszi fel a telefont, vagy nem olyan a reakciója mint amire számítok.  Meg persze bárhova indulunk, előtte megnézni hol a legközelebbi ügyelet, kórház hogy hova lehet fordulni ha baj van.

 

Én amúgy azt vettem észre, hogy a doktor úr mindenképpen bátorítóan, optimistán próbál nyilatkozni, ha ott van a beteg is; ami nyilvánvalóan helyes.  Viszont így nehezebb objektív választ kapni. Szóval mindenképpen próbálok úgy menni majd, hogy egyedül. És igen, a kezdettől fogva mindent felírok, minden kérdést, észrevételt, mert láttam és tudom, hogy az orvosoknak sokszor csak 1-2 percük van, és abba kell beleférnie mindennek.

 

Nekem az is nehéz, hogy a család és a környezet amolyan strucc politikát folytat, a legtöbbjük nem is tudja pontosan hogy mi a diagnózis és hogy ez mit jelent. Ez valahol jó, mert mindenki örül, hogy a műtét sikerült és nemsokára „meggyógyul” vagy már „ meg is gyógyult” . Nem terhelik a férjem sajnálkozó pillantásokkal, kérdésekkel stb. Csak én így egyedül maradtam teljesen a kétségeimmel, félelmeimmel, amihez még az is hozzájárul, hogy azon gondolkodom: vajon jó-e ez így, vagy el kellene-e mondanom az igazat.

 

@Nem_foglalt_név, érdekes nagyon így olvasni, ahogy magadról írsz, hogy milyen jeleket veszel észre magadon. Ezt a fajta „külső szemlélődést” nem veszem észre a férjemen, nem nagyon mond ilyen észrevételeket. Sajnos, mert sokkal jobban lehethe alkalmazkodni hozzá, ha tudnám, hogy „mi jár a fejében” 😊 

 

@AnyaPeli, tudom én hogy a feledékenység a legkisebb rossz; csak nem mindegy hogy mit felejt el az ember.  Vannak az életnek racionális vetületei is, amelyek mind rajtam vannak, a felelősségükkel együtt.  Van, amit ott egyen meg a fene ha elfelejt; csak az ne a gyógyszere legyen, vagy a kislányunk az iskolában pl.  Ez egyébként mennyire lett rossz a fiadnál, ha megkérdezhetem? 

 

De mindezek mellett is, tudok értékelni minden napot együtt, és tavasz óta számomra értelmet vesztettek az ünnepnapok, mert mindegyik az, amikor felkelünk és együtt vagyunk. 

 

Szóval köszönöm szépen, hogy írtatok nekem; kicsit azért könnyebb, hogy ti „értően” veszitek az információt, és nem  számomra semmitmondó panel válaszokat kapok. 

Ma amúgy nagyon szép idő van, én szeretem ezt a fajta csikorgó hideget, jól felöltözve lehet menni sétálni, friss levegőt szívni.  😊 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!