Keresés

I.Rákóczi György ugyanazt a 7 megyét szerezte meg, sőt kettőt közülük örökölhetően.

Ahogy írtam, hosszabb-rövidebb időre Bethlené lett a nyugati rész is, sőt Dunántúl nagyja is. Tartósan 1619-1622 eleje között, kétszer meg 1-1 hadjárati évre. Minden alkalommal azonnali és alapos adóztatás követte. Pl. 1620-ban a besztercebányai ogy-n 16 forintos portánkénti adót vet ki gyakorlatilag a teljes nem török területre. Ha már Besztercebánya, ennek rézbányáit 110 ezer ft-ért zálogosította el bécsi bankároknak, 1619-1621 között csak a Felső-Mo-i katolikus egyházi birtokok zálogbacsapásával 200 ezret szerez stb. Tehát 1619-1629 között a 10 év kb. felében rendelkezett a teljes Felső-Mo-i jövedelmekkel - és 1-2 évben a dunántúliakkal is - és a korszak egészében a Kassa központú keleti felével.

Amit a jövedelmekről tudni lehet, hogy újabb utatások szerint már akár 800-900 ezer ft - 1,1,-1,2 millió rajnai ft - jövedelmet produkált Bethlen az 1620-as években, a kuruc államét nem ismerem, egy Bánkúti számra emlékszem 15 milliós 1704-1710-es összjövedelemmel, ami leosztva igen halovány az inflációt is tekintve, persze számos egyéb természetbeni bevétel mellett.

A só még 1848-ban is fontos jövedelemforrás volt, ekkor meg pláne, bár emlékein szerint az erdélyi sóbevételek nagyja nem a máramarosi, hanem a belső sóbányákból származott.

Pontosítanék, az erdélyi fejedelmek közül Bethlen Gábor érte el a legnagyobb területi nyereséget Magyarországon az 1621-ben kötött Nikolsburgi békében, amelyben 7 északkeleti vármegyét kapott. Ebben az általam felsorolt tényezők közül egyedül Kassa városa volt (Abaúj vármegye székhelye), a felvidéki bányavárosok pl. Rozsnyó, Körmöc, Selmecbánya más, ettől nyugatra fekvő vármegyékben volt, amelyek sosem tartoztak Erdélyhez. A magyar kézen maradt 11 szepességi város meg értelemszerűen Szepes vármegyében, szintén nem erdélyi fennhatóság...

Az erdélyi dolgokban egyet értünk, mivel Máramaros elvileg a Partium volt (amely ekkor már rég Erdélyhez tartozott), ami azért lényeges, mert az itteni sóbányák végig kuruc kézen voltak, a só pedig közismerten igen gazdasági tényező (pénzforrás) volt.

Ezeknek a vidékeknek a nagyja Kassa központtal az említett fejedelmeknek is birtokában voltak. 

Erdély a kurucok alatt sokat nem hozhatott: 1703-1704 folyamatos harcok, majd mire konszolidálódna a helyzet jött Zsibó és a szinte teljes elvesztés 1705-ben, 1706-ban újra komoly kuruc térnyerés, hogy 1707-1708-ban minden végleg elvesszen. Azért ez minden tekintetben messze volt a fejedelmek itteni nyugodt hátteréhez képest.