Keresés

Részletes keresés

manya1 Creative Commons License 2018-06-03 09:56:03 93

Hadd kérdezzem meg, hogy ha a pároddal gyereketek nincs, házasok sem vagytok, és megromlott a kapcsolatotok, neki meg van egy ápolónő testvére, akkor te tulképpen már csak arra kellesz ott, hogy az anyósodat ápold?

Csempa Creative Commons License 2018-03-11 17:46:14 79

Gyakorlatilag mindenki átlépi azt a határt. A különbség abban van, hogy mennyivel később veszi ezt észra, vagy pontosabban fogalnazva: mennyivel később lesz bátorsága ezt bevallani magának, s lesz elég felnőtt, józan és felelősségteljey ahhoz, hogy megtegye a szükséges lépéseket a családja egészséges tagjaiért - beleértve önmagát is - és ne hagyja ebbe belebetegedni, tönkremenni őket. 

 

Aki most ilyen döntés előtt áll, az tegye fel magának a kérdést:

Ha te lennél a demens beteg, s előre rendelkezhetnél a sorsodról, akkor mennyi áldozatot fogadnál el a szeretteidtől, s elfogadnád-e, hogy tönkremenjen miattad az egészségük, az életük, a családjuk?

 

Eszerint cselekedjetek!

tom55 Creative Commons License 2018-03-11 17:38:47 78

Nincs ember aki ezt ép ésszel tudja csinálni éveken keresztül, szerintem nem is várható el senkitől. Borzalmasan megterhelő lehet lelkileg és fizikailag. Ha van orvos a családban ő nem tudta volna valami bentlakásos intézményben elhelyezni?

Normális tanácsot tényleg nem lehet adni hacsak azt nem hogy próbáljátok rendezni a kapcsolatotokat a pároddal. A demens betegek főleg ha már ilyen előrehaladottabb állapotban vannak annyira a normális életvitellel és magatartásformákkal ellentétesen viselkednek, hogy azt nem is tudom hogyan lehet elviselni.  

A hozzászólás:
Lucille17 Creative Commons License 2018-03-11 16:48:19 77

Most akadtam erre a fórumra, kicsit későn....

Közel 5 évig ápoltuk a párommal az édesanyját (92 léves idén), egyedül él, valamilyen szinten önellátó (egyetlen egy drab gyógyszert sem szed, jobban és gyorsabban mozog nálam!!!, szóval fizikailag nagyon fitt), én napi 8 órában voltam vele, míg a párom a közelben dolgozott.

Reggel 8-tól 12-ig voltam ott, ebéd, szünet és délután 16kor 19ig voltam ott vele egyedül. Az elején minden 'simán' ment, az édesanyja varrt egész nap, hisz' ez volt a foglalkozása, szóval lefoglalta magát. 5 év alatt volt itt minden: lábtörés (nem saját hibájából), válltörés, ápolása napi 24 órában. Aztán minden normalizálódott, visszatértünk a rendes kerékvágásba. A párom nővére orvos, ergó az anyja háziorvosa is, reggeli pofavizit minden nap megvan fél órára, hétvégén meg nála van.

Egy év alatt rengeteget romlott az állapota, olyan szinten, hogy nem bírtam már ott lenni vele egyedül. Egy éve nem varr már semmit, állandóan veri az ajtót, hogy neki mennie kell (ki tudja hova), minden dolgot elrejt, eldug, pénzt már nem kezel jó régóta, gáztűzhelyhez nem nyúlhat, mert elzártuk ezt is, a wc-be tömi a törölközőket amit fenéktörlésre használ, pelenkát rendszeresen leveti és eldugja, és még sorolhatnám. Én ebbe az egészbe tönkrementem, megromlott a párommal a kapcsolatunk, pánikos lettem és a nyugtatókat nem az anyja szedte hanem én. Nagyon nagy teher ez az egész, szerintem nem is lehet normális tanácsot adni, mert nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a határ ami belefér, a tűrőképessége....

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!