A sok jó, olvasható, hozott cikkek között ezt csak azért ajánlanám külön is olvasásra,
mivel ez az elkerülhetetlen téma, évről évre borzolja ezeken a szép márciusi napokon
a kedélyeket!
Gerő gondolatai az előző könyvben és könyveiben is újragondolást érdemeltek a témában!
Az írás végére hagyott összegzést idézném ide, és olvasásra ajánlom, ha valaki kihagyta volna!
Nem csak ebben a hónapban, és még mindig aktuális sajnos!
"Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy a kiegyezés – politikai jelentésén és jelentőségén túl – egyfajta megbékélésről is szólt. Olyan megbékélésről, ahol nem kell elfeledni a múltat, de túl kell kerülni rajta. Sem Ferenc József, sem a magyarok nem felejtették a múltat, de tudták, hogy a múlt úgy nem folytatható, ahogyan addig tették.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a magyar nemzettudat egyik szakrális pontja lett 1848-49, s ebből következőleg mindenki negatív megítélés alá került, aki 1848-49 ellenére tett. Minél többet tett valaki 1848-49 ellen, annál rosszabb ember. A legrosszabb ember az, aki a folyamat szereplőinek egy részét kivégeztette, bebörtönöztette, elnyomta. Ferenc József pedig így tett.
Másrészt azonban a túlélő elszenvedők jelentős része megbocsátott neki, kiegyezett vele, s kétlelkű módon elfogadta, hogy 1867-ben megvalósult az, amit 1848-49-ből realizálhatónak gondolt. A kiegyezés utáni korszak pedig – minden tudathasadás ellenére – számukra visszaigazolta azt, hogy érdemes volt kiegyezni, mert az ország fejlődik, gyarapodik s a XVI. század óta először területi egysége is helyreállt. Ezzel együtt erőteljesen megmaradt az érzelmi berzenkedés, a „nem bocsátunk meg” gondolata is.
A kettősség, a maga szélsőségességében jól tetten érhető a nemzeti emlékezetkultúra változásában, változásaiban.
Bármit is gondolunk felőle, ha emlékezetünk változik, akkor a múlt sem változatlan."
[1] Az írás része 2016-ban megjelenő könyvemnek: Gerő András: Ferenc József és a magyarok.
| 
