Keresés

tény, hogy a gótok és germánok régóta a Római Birodalom szomszédságában éltek, és ki voltak téve a kulturális befolyásának. A hosszú ideje tartó kereskedelem és a negyedik század során a római haderőbe való sorozások tovább csökkentették a kulturális szakadékot a különféle barbár törzsek, valamint azok és a rómaiak közt (Scardigli, 1973; 1976). Az ember kíváncsi arra, hogy vajon mekkora is lehetett a különbség a Duna római és a barbár partjának parasztjai közt.

Nyilvánvaló, hogy a gótok és mások romanizációja erősödött amint a Birodalmon keresztül vándoroltak. És nem meglepő, hogy a harci köteléket egybetartani szánt intézmények erős római elemmel bírtak. Biztosan ez a helyzet az Euric által a gót alattvalóinak szánt törvénykönyvvel, ami nagyon jelentős vulgáris római joganyagot foglal magába (Nehlsen, 1984; Wieacker, 1963, 1964), és igencsak különböznie kellett azoktól a szokásoktól, amelyek a Dunától keletre igazgatták az életüket.

Alaric gótjainak itt elővezetett etnogenezisképe történeti párhuzamokkal bír. J. M. Wallace-Hadrillt idézve: „A harci kötelékek formálódóban lévő törzsek” (Wallace-Hadrill, 1971: 11). A normannok mint a dánoktól, norvégoktól és frankoktól elkülönülő nép, Rollo normandiai megtelepedésétől számíthatók. A normannok rendkívül kevertek voltak, de a közös származás mítosza segített azzá a hatalmas néppé válniuk, amivé aztán lettek (Loud, 1982). Újabban az oszmán törökökről állítják, hogy hasonlóan egy többvallású, soknyelvű harci kötelékből nőttek ki, ami török pásztorkodók és bizánci parasztok valószerűtlen keverékéből állt, ami a nagy harcos és vezér, Oszmán személye körül kristályosodott ki, aki olyan fajta szerepet játszott, mint amit én itt Alaricnak vázoltam (Lindner, 1983: 32kk.).

Ibn Khaldun (1332–1406) megfigyelte az etnogenezis folyamatát az arab Észak-Afrika törzsei közt:

Világos, hogy egy bizonyos származású egyén csatlakozhat egy más származású néphez, vagy azért mert jó szándékkal van feléjük, vagy mert régi szövetség, esetleg kliensi kapcsolat áll fenn köztük, vagy akár mert menekülnie kell a saját népétől egy elkövetett bűn miatt. Az ilyen egyént azonos származásúként fogják ismerni, mint akikhez csatlakozott, és egynek számít azok közül a közös származásból fakadó valamennyi dologgal egyetemben.

(Muquaddimah 267)

Egykor a római polgárjog olyan vonzó volt, hogy a Birodalom lakosai, legyenek bár gallok, britonok, illírek vagy észak-afrikaiak, lelkesen fogadták el a vele járó privilégiumokat és kötelezettségeket valamint a patrióta érzületet. A mi időszakunkban a római civilizáció, különösen a nyelv és a keresztény vallás, még mindig nagy vonzerőt gyakorolt, de a római polgárjog teljességgel elveszítette ezt. Ha a római polgárjog megtartotta volna vonzerejét, akkor a gótok és a többi germán néhány évtized múltán hazafias rómaivá vált volna, s a Birodalom egy idő után újra fölemelkedett volna, még a barbárok által elözönlött tartományokban is. Ehelyett a patrióta közösségépítő erő a germán harci kötelékektől és a fölemelkedő germán királyságoktól sugárzott ki, s a római világ politikai egysége menthetetlenül megszűnt.

Az első időszakban láthatóan nem műveltek földet (kontrasztba állítva a phrygiai greutungivel, akik műveltek), de fegyvereket kaptak a trákiai fegyvergyárakból (Claudianus, In Eutropium 2.196kk.). A későbbi időszakban házakhoz szállásolták be őket. Mindkét alkalommal hadseregként kezelték őket és nem vándorló paraszti népként.

Hasonlóan amit megtudunk az egymást követő tárgyalásokról az láthatóan a fizetésről és szolgálati feltételekről szólt, a feltételek a két fél pillanatnyi erőviszonyai szerint váltakoznak. 401-ben a gótok azért támadták meg Itáliát, mert a keleti kormányzat beszüntette a szokásos dona adományozását (Jordanes, Getica 146). Nem tudjuk, hogy milyen feltételekkel, ha voltak ilyenek, vonultak végül vissza Itáliából a gótok. 404-ben Stilicho szövetségre lépett Alarickal, melynek pontjai kikötötték, hogy Alaric és gótjai meghódítják Illyricum keleti részét a nyugat számára a fizetségért cserébe. Alaric gótjai Epirusba vonultak várva a hadjárat kezdetét, mely végül elmaradt, aminek eredményeként a gótok nem kaptak fizetséget. 408-ban Alaric súlyos kompenzációt követelt Itáliát fenyegetve (Zosimus 5.29.5). Stilicho a heves ellenkezés dacára ragaszkodott ahhoz, hogy Alaric feltételeit elfogadják; Alaricot és embereit kívánta fölhasználni Constantinus bitorló leverésére Galliában. Ezt követte Stilicho bukása, aminek következtében jelentősen meggyengült a Birodalom és megerősödött Alaric. Alaric önmérséklettel felajánlotta a Stilichóval kötött egyezség folytatását – csak egy kicsit több pénzt kért.

Nincs hely arra, hogy részletesen átvegyük a sorozat minden egyes tárgyalását. Elegendő azokat a pontokat fölsorolni, melyeken a tárgyalások megakadtak. A császár elutasította a kezesek adását (Zosimus 5.44.1). Beleegyezett fizetség adásába, de nem volt hajlandó Alaricot magister militumnak kinevezni (Zosimus 5.48.4; Sozomenus 9.7). Esküt tett, hogy nem köt békét Alarickal (Zosimus 5.51.1). Attalus bábcsászár elutasította, hogy gótokat küldjön az expedíciós haderő részeként Africába (Zosimus 6.12). Valójában az első alkalom, hogy művelendő földet említenek a 416-os tárgyalások során történt (Olympiodorus fr. 26.2 = Philostorgius 12.4–5).

Ha a gótok célja egyszerűen az olyan biztonságos földön való megtelepedés lett volna, mint amit el is értek végül, az ember csodálkozik, hogy miért tartott ez olyan sokáig. Végül is a rómaiak gyakran telepítettek nagyszámú barbárt a Birodalmukon belüli földekre. A hosszas halasztás igenis magyarázatra szorul. Wolfram olyan megfoghatatlan dolgokra szorul mint a birodalmi hatalom és a barbár királyság összeegyeztethetőségének problémája a római területen (Wolfram, 1988: 160k.). Van ebben valami. De egyszerűbb magyarázat lenne, hogy a letelepedés igen alacsony prioritás volt Alaricnak és gótjainak. Mozgó életmódjuk – inkább karddal szerezve megélhetést semmint az ekével – kívánatosnak és tiszteletre méltónak számított (lásd Tacitus, Germania 14). Természetesen ez a lét örömtelibb volt a fiatal férfiaknak mint a késő középkorúaknak. Az ember azt gyanítja, hogy a gótok akkor egyeztek bele a letelepítésbe, amikor veterán vezéreik kezdték öregnek érezni magukat az effajta élethez. Huszonhárom-huszonöt év nincs túl messze a legionárius szolgálati idejétől.

Természetesen azoknak az embereknek a száma, akik a teljes időszakban végig szolgáltak igen kicsi lett. Alaric csapata mindenképpen változó összetételű kellett legyen, a siker időszakaiban növekedett, vereségek és éhínségek idején apadt. Mikor visszatért az Eugenius elleni hadjáratról vélhetően nem sokkal lehetett több embere ezernél. Világos, hogy a Görögországon keresztül való sikeres vonulása során növekedett a csapata létszáma, s azon időszak alatt is amikor a magister militum per Illyricum rangot viselte. Súlyos veszteségei voltak a harcok és dezertálások miatt az itáliai hadjárata során (Claudianus, De Bell. Get. 87–90; De VI Cons. Hon. 129–30, 309–15). A második invázió hatalmas létszámbővülést eredményezett. Azt mondják, hogy Stilicho 30 000 szövetségese csatlakozott hozzá (Zosimus 5.35–6), szökött rabszolgák Rómából (Zosimus 5.42), és egy második nagy harci kötelék veje, Athaulf parancsnoksága alatt. A teljes hadereje állítólag 40 000 főre hízott (Zosimus 5.42.3). Róma kifosztása után az itáliai, galliai és hispániai ellátási problémák vélhetően ismét csökkentették a haderőt. A 415-ben Walliának ígért 600 000 modius gabona talán 20 000 főt táplálhatott egy évig (Olympiodorus fr. 30). Alaric csapata a csaták, dezertálások és hajótörések veszteségein túl nagy veszteségeket kellett szenvedjen a járványok miatt is, talán évi 3 százalékot vagy többet (lásd a francia, brit és orosz hadseregek halálozási statisztikáit a tizennyolcadik és tizenkilencedik században in Urlanis, 1971: 229k. 233). A csapatban igen nagy kellett legyen a cserélődés. Azonban az idő, a veszéllyel való közös szembesülés és Alaric vezetése nemzetté formálta őket.

Wolfram az új gót nemzet megteremtését 'etnogenezisként' írja le. Természetesen ez a folyamat nem a semmiből kezdődött. Alaric csapata kezdettől fogva etnikai egységérzettel bírt. Ezt bizonyosan tudatosan gondozták a vándorlás időszaka alatt és azt követően. A csoport mindig gótként tekintett magára, egész pontosan vesi-ként (Sidonius, Carm. 2.337, 5.476kk., 7.399, 431), és a rómaiak a Fritigern által 376-ban a Birodalomba vezetett törzs leszármazottaiként tartották számon őket (Claudianus, De Bell. Get. 166kk.). A közös származás hagyományát megerősítette a gótnak nemzeti nyelvként való megőrzése, amit nagyban segített az a tény, hogy Ulfila bibliafordításának köszönhetően az volt a saját kereszténységverziójuk nyelve (Thompson, 1966; Schäferdiek, 1970, 1976). Ámbár Alaric gótjai közül sokaknak a közös származás hagyománya csupán mítosz kellett legyen.

Mint láttuk meglehetősen sok bizonyíték van arról, hogy Alaric gótjai képesek voltak nagyszámú kívülállót, bizonyosan gótokat és más germánokat, de ugyancsak – állítanám, bár bizonyítani nem tudom – római provinciálisokat magukba olvasztani (Fritigern gótjaihoz csatlakoztak rabszolgák, bányászok és mások: Ammianus 31.6.4–7, 7.7, 15.2). A kívülállóknak a 'törzsbe' való beolvasztását megkönnyíthette a személyi kíséret intézménye (lásd a bucellarii és saiones szabályozását a Leges Visig. 1.3.1–4). Ugyancsak segíthetett az a

nápolyba 391 novemberében, és a Hebrus menti incidensre ekkor került sor (Wolfram, 1988: 136). Ebben az esetben valószínűleg Alaric nem a mocsarakba tartó dezertőrök vezére volt, hanem a Theodosius és serege nyugati távollétét Trákia fosztogatására kihasználó számos barbár csapat egyikének vagy többnek a vezetője. (Claudianus, In Rufinum 1.308–22, 332–3; De Cons. Stil. 1.94–115). Ezek valószínűleg jelentékeny számban foglaltak magukba a Duna mentén letelepedett teruingi-vizigótot (De Cons. Stil. 1.945–6).

Ha Alaric a 391-ben elszabaduló gótok csapatának vezetője volt, akkor valószínűtlen, hogy a teruingi közt egy örökletes királyszerű szerep alapján birtokolta volna a pozíciót. Két nyomós érv amellett szól, hogy nem volt több egy harci kötelék sikeres parancsnokánál. Először is adott a tény, mely szerint Alaric gótjainak hadjáratainak hosszú sorozatának kezdetéről 394–95 telén tudósító történetírók láthatóan semmit sem tudtak a múltjáról (Zosimus 5.5.3; Socrates 7.10). Ha Alaric valóban prominens lett volna 394–5 előtt, Eunapius vagy bárki más kortárs szerző, aki információkkal látta el Zosimust és Socratest, bizonyára említette volna ezt. Ugyancsak jelentős, hogy sehol sem említik meg számunkra Alaric apjának nevét. Jordanes szerint Alaric családja, a Balthik (lásd a családfát PLRE II 1332 no. 40) voltak a gótok közt a második legnemesebbek (Jordanes, Getica 146). Ezért is oly szembeszökő, hogy sem Jordanes, aki természetesen elsősorban Theoderic családjának, az Amali-nak a történetírója volt (családfa: PLRE II 1330 no. 37), sem Izidor, Alaric leszármazottainak, Hispania vizigót királyainak történetírója, nem számol be Alaric származásáról. Úgy tűnik, mintha Alaric homo novus lett volna, és a Balthi csak az ő heroikus tettei révén emelkedett volna ki.

A következő alkalommal, amikor Alaricról hallunk, már átváltozott ellenségből Theodosius császár tisztjévé. 394-ben egy csapat gótot parancsnokolt abban a seregben, melyet Theodosius vezetett Itáliába, hogy leverje a bitorló Eugeniust (Socrates 7.10; Zosimus 5.4). Alaric nem volt az összes, 20 000 főnyi gót szövetséges parancsnoka – az Gainas volt (Zosimus 4.57; Eunapius fr. 60; Jordanes, Getica 145). Ez azt jelenti, hogy nem parancsnokolt egy ezrednél többet, talán nem többet néhány ezer embernél. Alaric (Zosimus 5.57; Eunapius fr. 60) nem törzsi rang eredményeképpen birtokolta a parancsnokságot: úgy értesülünk, hogy Theodosius nevezte ki (Zosimus 5.4). Más szavakkal – vélhetően másodízben – gót származású szövetséges tisztként szolgálva vezetett egy szövetséges gót csapatot. Hihetőnek tűnő föltevés volna, hogy Theodosius végül Trákiában és a macedoniai mocsarakban egyezett meg a barbárokkal a gerillák és vezetőik jó részének a római seregbe vonásáról.

Eugeniust annak rendje szerint leverték, és Alaricot embereivel – de nem valamennyi gót harcossal – visszaküldték keletre 395 elején (Zosimus 5.5; Claudianus, In Rufinum 2.36kk.). Ez a kezdete az Alaric gótok töretlen történetének, és érdemes erre az eseményre közelebbi pillantást vetni. Alaric háborús szolgálatát „római méltósággal” jutalmazták, de ez nem elégítette ki őt (Socrates 5.10). Az egyik sérelme az volt, hogy a szövetségeseken túl regulárisokat is kapni akart a parancsnoksága alá (Zosimus 5.5.4). Talán féltékeny volt Gainasra, aki a keleti egységek főparancsnoka lett. Következményképpen Alaric és emberei föllázadtak és megrohanták Trákiát, fenyegetve Konstantinápolyt (Zosimus 5.5.5). Ez az invázió jelöli az Alaric gótok folyamatos történetének kezdetét. Megjegyzendő, hogy a források szerint a lázadást egy római szolgálatban álló szövetséges tiszt sérelme okozta. Nincs arra utalás, hogy Alaric törzsi vezető lett volna, vagy hogy a Moesiában megtelepedett gótokhoz folyamodott volna. Világos, hogy ez egy kaotikus időszak a Balkán keleti részén. Újfent, a barbárok kihasználták a birodalmi sereg távollétét – szintúgy a Duna befagyását –, hogy megtámadják a Birodalmat (Claudianus, In Rufinum 2.27 kk.). Alaricról elmondják, hogy az Itáliából jött erőket vezette 'hozzájuk verődött gyülevésszel' együtt (Zosimus 5.5.4). Egyik forrás sem említi, hogy Alaric Trákiát és Thesszáliát érintő támadása Theodosius gótokkal kötött 382-es szerződésének, ami legalább azok egy részének Moesiában való megtelepedését eredményezte, megszegését is magába foglalta volna.

Így azt mondanám, hogy amit Alaric Trákiába vezetett az lényegében a saját ezrede volt, megnövelve mindenféle csatlakozni hajlandó személyekkel, tekintet nélkül a származásukra, de nem a Moesiában megtelepedett gótok széles tömegei. Wolfram azt állítja, hogy a moesiai gótok kiszolgáltatottnak és bizonytalanságban lévőnek érezhették magukat, ezzel lett volna motivációjuk a településeik fölhagyására (Wolfram, 1988: 139k.), de sem ő sem senki más nem tud pozitív bizonyítékot produkálni arra, hogy tényleg elhagyták a településeiket.

Azt állítottam, hogy az Alaric hadműveleteinek kezdetét elbeszélő források nem utalnak arra, hogy Alaric egy nép vezetője lett volna. Az ő és alakulata magatartása az ezt követő huszonhárom évnyi, Birodalmon belüli kalandozás során nehezen összeegyeztethető azzal a nézettel, hogy ő egy földet kereső nép vezetője lett volna. A történet bonyolult, hadi események sorozata, amit egyezkedések szakítanak meg (Matthews, 1975: 284kk.; Liebeschuetz, 1990: 57kk.). Ám ami az én gondolkodásom számára fontos az az, hogy 418 előtt egyetlen időszakban sincsen kétségtelen bizonyíték arra, hogy a gótok művelhető földet keresnének. Nincs hely itt átnézni a sikertelen diplomáciai tevékenységet, de úgy hiszem megengedhető azt mondani, hogy Alaric és a római vezetők közti tárgyalásokon arról volt szó, hogy a gótok gabonában vagy pénzben, esetleg mindkettőben kapják meg a katonai szolgálatukért járó fizetséget, vagyis a tárgyalások egy zsoldossereg szolgálatának feltételeiről szóltak (pl. Zosimus 5.29.5, 36.1, 42.1, 48–51).

A tárgyalások magukba foglalták a gótok állomáshelyének kérdését (Zosimus 5.36.1, 48.3, 50.3). Azonban ez nem jelenti azt, hogy az a kérdés is fölmerült volna, hogy olyan földre telepítsék őket, amit aztán tartósan művelhettek volna. Zosimus itt az oiken 'lakni' szót használja, és láthatóan a legszűkebb 'valahol élni' értelemben használja. Két alkalommal rövid bepillantást nyerhetünk a gótokról, ahogy helyőrségekben 'laknak' s nem a határban, először 398-ban Epirusban (Zosimus 5.26) vagy Macedoniában (Claudianus, De Bell. Get. 497: Eumathia tutus tellure), illetve később 414-ben Bordeaux-nál (Pellai Paulinus, Eucharisticus, 285–90).