Dehogyis értek én ehhez... Ez a kiállítás is olyan volt, hogy csak az előbbi meggyőződésemet erősítette: milyen alapon, hogy jövök én ahhoz, hogy fikázzam a szellemiséget, kreativitást, ha nem is értem, miről szólnak a képek... Ennyi erővel akár a szanszkrit irodalom kritikáját is mívelhetném!
Azt viszont biztosan érzem, hogy mindketten idealisták vagytok. És ez jó, nagyon jó, emellett érdektelennek tűnhet, hogy számomra mennyire rokonszenves, mi több, ésszerűnek tűnő az álláspontotok - mert nagyon annak érzem, de...
...de azt kell mondjam, hogy ez az egész "fotóművészet-dolog" -mármint nem a "szalon", mert azt én inkább éreztem valakik bizonyítás-kényszerének és/vagy üzleti vállalkozásának- nagyon rossz időkben próbál magának helyet keresni. Manapság minden a gagyiról és a "te is meg tudod csinálni!"-ról szól, amikor a polkorrektség nevében még egy Hawking sem éreztetheti magát többnek egy aspergeres kölyöknél (l. a 444.huidevágó cikkét, amelyből a témát adó személyről ugyan megtudunk néhány fontos és rengeteg lényegtelen dolgot, de ezen felül azt is, hogy a cikk írójának savanyú a szőlő, valamint halovány fogalma sincs arról, miről szól, hogyan működik az emberek által művelt tudomány...).
Ez a fotózás műfaj is mindnütt kitermelt egy bizonyos -most ne minősítsük, milyen- elitet, amely mérete szükségszerűen alkalmazkodik az őket megfizetni képes réteg vastagságához. Ez nálunk papírvékonyságú, de a művelt Nyugat sem dicsekedhet nagyon, mert az arányok nem nagyon különbözhetnek, csak az abszolút számok. Minden -ezt én szó szerint értem: tehát nem csak úgy általában, hanem tényleg minden- trend a mi idealizmusunk, érték- és minőségtiszteletünk ellen dolgozik; bármerre nézel, a középszerű az elfogadott (mert nem zavar, nem kelt kisebbségi érzést, nem kíván tőled extra erőráfordítást sem anyagilag, sem szellemileg stb.), a legtöbbször csak a provokációt megcélzó extravagancia pedig a párját ritkító, a menő - legyen szó képzőművészetről, irodalomról, zenéről. Pénzt pedig akkor adsz érte, ha végképp nincs más ötleted, mire költsd... Vagy ha éppen ilyesmivel akarod a haverokat meghökkenteni.
Ez az a világ, amelyben egy agyontetovált vagy testmódosított ember az "Ez vagyok én!" felkiáltással teljes mértékben megindokolhatja, hogy miért művelte magával azt, amit - és ezzel nem az a baj, hogy ő miként néz ki, vagy hogy elfogadják-e az indokot, hanem hogy értelmes magyarázatként fogadják el...
Az is érdektelen, hogy milyen a zene, ha jó a klip, ha az aktuális kedvenc tolja. Arra meg már senki nem emlékszik, hogy a jó zene csukott szemmel is jó, sőt, holnap és egy év múltán is jó lesz...
Én ezekre a zagyva következtetésekre akkor jutottam, amikor a Szépművészetiben ugyanazon kiállításon egymás mellett két, egymástól valóban nagyon elütő képet láthattam, de ugyanannak a stílusnak a jegyében készültnek kikiáltva. Ez a hetvenes évek közepére datálódik!
Az egyik -nagyjából A4-es- kép egy fotószerű precízségű pointillista mű volt, hihetetlenül jó, diaszerű részletességgel és színekkel, árnyalásokkal. Csak egészen közelről látszott a szabálytalan "pixelesség"; maga az ábrázolt téma egyébként érdektelen volt, egy kiscsaj ült egy faágon. Az egészben az volt a "művészet", hogy valaki képes volt mindezt kézzel létrehozni. Valódi műszaki teljesítmény volt - egy embertől...
A másik kép még érdekesebb volt a maga nemében, szintén -talán túlzottan is szó szerinti értelmezésű- pointillista alkotás.
Nagyjából A2, szép fehér, texturálatlan papírlap, vékony fekete keretben, a jobb alsó sarkában egy a légypiszkot némileg meghaladó fekete pöttyel, ami sztem csak azért volt nagyobb az említett excrementumnál, hogy véletlenül se nézhessük papírhibának.
A kép címe pedig mi volt? "A bárzongorista jóelőre megmondta!"
A tartalom és a cím együttese úgy belém égett, mintha most is ott állnék a mű előtt:) Márpedig ez egy nemzetközi kiállítás volt, az említett alkotások pl. Kanadából érkeztek. A sajtó "iránymutatóként" jellemezte a kiállítást, pedig akkoriban a nyugatról érkező dolgokra inkább a "dekadenciát" szerették rásütni.
Megjegyzem, én pl. a kubizmust sem tudtam soha a mások által kijelölt helyén kezelni, ebből is kitűnik, hogy végzetesen maradi és hozzá nem értő maradtam. Olyanféle, aki egy Zichy-skiccet, de még egy Zórád-képregény rajzait sem adná oda a teljes kubista hozadékért...
Vagyis ez a "szellemiség" az időben is meglehetősen mély gyökereket mondhat magáénak. Amit mi teszünk, az csak sírdogálás egy -számunkra?- értelmesebb világ után.
De legalább vagyunk még, akik észreveszik: lehetne ennél értelmesebb.
Ja, és a Capa-díj.
Tudod, a Kossuth-díj értéke sem volt soha díjazottakon mérendő - inkább múlt azon, ki adta, mint azon, aki kapta:(.
|
