"Billa nevében az arab Bilal (بلال) személynevet látják, és a mendei Bille-pusztával hozzák összefüggésbe"
Szűcs Jenő: "Az Árpád-kor forrásaiban többnyire Ismaelitae vagy Saraceni néven emlegetett, magyarul böszörménynek nevezett mohamedánok alaprétegének eredete még a magyarság dél-oroszországi történetére nyúlik vissza. A kazár birodalomban, melybe a 830 körüli időkig köztudomásúan a magyarság is beletartozott, már a VIII. század óta kulcsszerepet játszott részint mint katonaelem – a kagán testőrsége –, részint mint kereskedő és kincstári jövedelemkezelő réteg, két vallásilag mohamedán, etnikailag észak-iráni népcsoport: az egykor az Aral-tótól délre, Khiwa környékén virágzó, ősi kultúrájú Khorezmból bevándorolt, sőt tervszerűen telepített khorezmiek (saját nevükön khvālisz) és az Észak-Kaukázus vidékéről származó alánok egy törzscsoportja (saját nevükön a āsz),10 a mai oszétok elődei. Mindkét népelem részt vett, sőt valószínűleg vezető szerepet játszott abban a lázadásban, melynek fejleményeként három kazáriai törzs a kaganátustól akkor már függetlenült magyar néphez csatlakozott. E fejlemény a 860 körüli időre datálható. A török szóval kāvar (ahogy a görög írásmód miatt emlegetni szokás: „kabar”), azaz „lázadó” összefoglaló néven segédnéppé szervezett jövevények számottevő hányada az említett két etnikumból került ki, melyek a magyarokkal együtt – de külön kötelékben – részt vettek a Kárpát-medence meghódításában és a X. századi portyázó hadjáratokban. Ugyanakkor kereskedőrétegüknek kulcsszerepe volt abban a kereskedelmi aktivitásban, melynek rádiusza északon Prágáig, délen a Duna-deltáig (Perejaslavec), keleten Kijevig, sőt a X. század közepe előtt még mindig a kazárok és az alánok földjéig terjedt. Az államalapítás után e népesség az ország különböző vidékein elszórtan, saját falutelepüléseiben élt, melyeket a dekrétumok és az oklevelek már az 1090-es évektől a tatárjárásig többnyire „izmaelita”, azaz mohamedán falvakként (villae Ysmaelitarum) emlegettek; a környező magyar népesség azonban általában etnikai nevükön tartotta számon e települések lakosságát. A khorezmieket, akik Abu-Hamid szerint 1150 táján még „megszámlálhatatlanul sokan” éltek Magyarországon, nem e perzsa–arab megnevezésük alatt (Chwārezmi), hanem saját népnevükön, káliznak nevezték – „magyarul”, ahogy egy Nyitra megyei csoportjukra nézve már egy 1111. évi oklevél fogalmaz (quos hungarice caliz vocant). A korai időben az eredeti khvālisz formához közel álló hangalak is előfordult (pl. Koaliz, 1138), egyébként többnyire e névnek a magyarban módosult helynévi formái (Kálóz, Kalóc, Kalász) őrzik e hajdani etnikai csoport településeinek emlékét. Az egykori alán etnikum emlékei e nép saját nevének iráni többes -an végződéssel (pl. Oziun, 1237; Ossian, 1275; ejtsd: osszián ~ asszián) vagy csuvasos török szókezdô v-vel (illi qui voscianí dicuntur, 1075; innen a magyarban a Varsány); sok esetben török -lar többes képzővel bővült helynévi formái (innen az Oszlár, Eszlár helynevek). E névtípusok középkori okleveles említései közel 80 helyen igazolják a kétféle etnikai elem jelenlétét a XIII. század előtt, mégpedig területileg igen szórt képlet formájában: az Árpád kori Magyarország 70 megyéjéből 26 megyébe szétszórtan. Nem úgy kell elképzelnünk természetesen, hogy ez a szórt népesség, amely sok helyütt – mint látni fogjuk – a tatárjárásig őrizte vallási és etnikai identitását, kizárólag a 860 körül csatlakozott „kabarok” leszármazottaiból állt. Az etnikai utánpótlás Kelet felôl még nem zárult le. Ha II. Géza király még az 1153. évben is azzal a megbízással küldte haza Abu-Hamidot, hogy a Volga-vidéken toborozzon a magyar haderő számára „muszlimokat és törököket, akik kitűnőek a nyilazásban” [38.], ez bizonyos tekintetben még mindig ahhoz hasonló utánpótlási akció volt, amilyenről a X. századi neves arab tudós, Maszudi számolt be egy bizánci kalandozó hadjárat (934) kapcsán: (a magyarok) „elhívatták hazulról a náluk levő mohamedán kereskedőket, és hozzájuk jöttek a kazárok és az alánok földjéről, al-Bab-ból [Derbend] és máshonnan, s összegyűjtötték a törzseikben levő mohamedánokat, akik csak a hitetlenek [keresztények] ellen hajlandók harcolni”. Az etnikai utánpótlás másik területe a Volga felsőbb folyása vidékén a mongol hódításig virágzó Volga-Bolgária volt, ahol jelentékeny káliz kereskedőkolónia működött. Az Anonymus által fenntartott hagyomány, miszerint Taksony fejedelem idején nagyszámú „izmaelita” vándorolt be de terra Bular, akik adományul kapták Pest castrumát, magvát tekintve hiteles lehet, annál is inkább, mert vezéreik Anonymusnál fenntartott Ethey nevű leszármazottjának neve azonos a Nyitra megyei kálizoknak az 1111. évben említett Etheius főnökével, Pest mohamedán kereskedői (Saraceni de Pest, 1218) pedig Anonymus korában javarészt valószínűleg kálizok voltak. Az alább tárgyalandó szerémségi katonatelepülések hagyományaiban is élt az emléke egy egykori betelepülésnek abban a legendás formában – ahogy Yakutnak 1220 körül elbeszélték –, hogy hajdan Bolgáriából jött „hét muszlim férfiú” erősítette meg őket az iszlám hitben. Számolnunk lehet ilyen bevándorlásokkal a XI–XII. századi besenyő beköltözések áramában is, minthogy a besenyőknél is ez az észak-iráni elem képviselte a kereskedőréteget. Magyarország az 1200 körüli időkig fél lábbal még abba a tágas kelet-európai gazdasági világba tartozott, mely Kijeven túl a Volgáig terjedt; a mohamedán vallást őrző népességelemek még nem voltak teljesen elvágva etnikai rezervoárjuktól. Mindazonáltal az izoláció és a veszélyeztetettség Damoklesz-kardja ott lebegett a fejük felett a keresztény magyar állam létrejötte óta."
http://epa.oszk.hu/01000/01050/00059/pdf/00059_1399.pdf |
