Keresés

[…]

Mikor a vlachokat a nyílt lázadás járványa kínozta, – ennek a gonoszságnak a vezetői akiket már föntebb említettem(*1077), a császár kivonult ellenük [1186 tavaszán].

Ezeket az eseményeket tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül lejegyzetlenül. Először a vlachok vonakodtak és elfordultak a Péter és Asan által csiholgatott fölkeléstől, görbe szemmel nézve a vállalkozás méretét. Hogy legyőzzék honfitársaik gyávaságát, a testvérek egy imaházat emeltek a Jó Mártír Demetrios nevében. Ebben összegyűlt sok ördögtől megszállott mindkét fajból; keresztben és vérben forgó szemekkel, összekuszált hajjal, és pontosan azokkal a további tulajdonságokkal, melyek a démonoktól megszállottakra jellemzőek, kitanították ezeket, hogy révületükben azt mondják, hogy a bolgárok és vlachok fajtájának istene hozzájárul a szabadságukhoz és beleegyezik, hogy lerázzák nyakukból a már oly régóta ott lévő igát; s ezen cél támogatására Krisztus mártírja, Demetrios el fogja hagyni Thessaloniké metropolisát, az ottani templomát, a rómaiak szokásos tartózkodási helyeit és át fog jönni hozzájuk, hogy segítőjük legyen az elkövetkezendő feladatban. Ezeknek az őrülteknek egy rövid ideig csöndben kellett majd maradniuk, aztán hirtelen a szellemtől megindítva holdkórosokként révületbe kellett esniük; hirtelen föl kellett állniuk és kiabálni-üvölteni, mintha ihletettek volnának, hogy nincs idő többé csöndben üldögélni, hanem fegyvert kell ragadni a kézbe és a rómaiakra kell rontani. A csatában elfogottakat nem szabad hadifogolyként kezelni vagy életben tartani, hanem le kell mészárolni, ölni kímélet nélkül őket; sem váltságdíjért nem szabad őket szabadon ereszteni, sem könyörgés hatására megenyhülni, asszonyokhoz hasonlóan ellenállni nem tudva a térdhajlítóknak. Ehelyett olyan keménynek kell maradni mint a gyémánt mindenfajta könyörgéssel szemben és minden elfogottat a halálnak kell átadni.

Az effajta jövendőmondókkal az egész nemzetet megnyerték, és mindenki fegyvert ragadott. Mivel fölkelésük azonnal sikerrel járt, még inkább úgy hitték, hogy Isten jóváhagyását adta szabadságukra. Szabadon mozogva ellenállás nélkül egy kis távon, kiterjesztették ellenőrzésüket a Zygonon kívül eső földekre. Péter, Asan testvére, aranykoszorúval övezte fejét és bíbor kothornost (a bizánci császárok félhosszú szárú díszlábbelijét – theorista) húzott lábaira. Támadást indítottak Pristhlava [Preszláv] ellen (ez egy ősi, égetett téglából létesült város, mely igen nagy területet ölel föl), de fölismerték, hogy az ostrom nem volna veszély nélküli, így elvonultak mellette. Leereszkedtek a Haimos-hegységből és váratlanul a római városokra vetették magukat, elhajtva sok szabad rómait, marhát és igásállatot, valamint nem csekély számú kecskét és juhot.(*1078)

A császár kivonult ellenük, azok pedig a nehezen járható vidéket és hozzáférhetetlen helyeket birtokolva megállták helyüket hosszasan. Azonban váratlanul sötétség támadt(*1079), [1186. április 21-én napfogyatkozás volt(*1080)] mely betakarta a barbárok által őrzött hegységet, azok ugyanis a szűkületekben állítottak kelepcéket; azonban az észrevétlenül maradt rómaiak váratlanul ütöttek rajtuk kavargó pánikba hajtva őket. A gonosztett létrehozói és a sereg parancsnokai, vagyis Péter és Asan, továbbá lázadó társaik, sebesen szaladtak az Istroshoz, úgy mint ahogyan az evangéliumi disznókonda futott a tengerbe(*1081), és átkeltek, hogy kun szomszédjaikkal egyesítsék erőiket. A császárt gátolta a hatalmas vadon abban, hogy átkelhessen Mysián. Sok város arrafelé a Haimos-hegység közelében található, többségük vagy valójában gyakorlatilag valamennyi, puszta sziklákra és fellegekbe burkolózó hegycsúcsokra épült. Így aztán csak helyőrségeket helyezett el és fölgyújtatta a kévékbe gyűjtött termést. A vlachok cselszövéseinek kitéve, akik közelről figyelték őt, haladéktalanul visszafordult a helyzetet zűrzavarosan hagyva ott [valószínűleg 1186 júliusában]. Következésképpen tovább bátorította a barbárokat, hogy még inkább gúnyolják a rómaiakat és még vakmerőbbé tette azokat.

Niketas Choniatēs, bizánci történetíró

További bőséges kiadásokkal, továbbá éves adók fizetésével (így tettek azok akik rajtunk ülnek, a rómaiak most tudják hogyan szabadítsák meg magukat az idegenektől, miközben a háztartás ügyeivel foglalatoskodnak mint a hálószoba szolgálólányai, akik a gyapjúfonással vesződnek) a keleti nemzeteket megbékítve, Isaakios úgy döntött, hogy az idegen nemzetek közt keres asszonyt magának, mivel a nő akit korábban feleségül vett meghalt.(*1069) Miután követei megkötötték az egyezséget, jegyeséül vette Bélának, Magyarország királyának leányát, aki még nem volt tíz éves sem.(*1070)

Fösvény módra ünnepelték meg a házassági szertartást [1185 végén vagy 1086 elején], közpénzeket használva, melyet saját földjeiről szabadon gyűjtöttek be. Zsugoriskodása miatt nem vettek róla tudomást, amint az Anchialos körül egyesült további városokban az adószedés után megmaradt javakat tallózta össze, ezzel arra provokálva a Haimos-hegység környezetében élő barbárokat, akiket korábban mysiaiaknak neveztek, most pedig vlachoknak hívnak, hogy hadat üzenjenek neki és a rómaiaknak.

A táj nehézségéből erőt merítve és erődjeiktől fölbátorodva, melyek többnyire közvetlenül a puszta szirteken helyezkednek el, a barbárok kérkedtek a rómaiakkal szemben a múltban; most olyan kifogást találva, mint amilyent állítólag Patroklosnak tulajdonítanak (*1071) – marháik elrablását és a maguk sérelmeit előadva – örömmel vetették magukat a fölkelésbe.

A gonosztett fölbujtói, akik az egész nemzetet felingerelték egy bizonyos testvérpár voltak, Péter és Asan, egyazon szülők sarjai. Annak érdekében, hogy lázadásukat igazolják, fölkeresték a Kypsellánál táborozó [1186 eleje] császárt, kérvényezve hogy vegyék föl őket a római seregbe, és jutalmazzák meg őket császári okiratban egy bizonyos birtokkal, ami a Haemus-hegység közelében található, hogy némi jövedelmük legyen. Kérvényük sikertelensége miatt – mivel Isten büntetése fölöslegessé teszi az emberit – zsörtölődtek, mivel meg sem hallgatták őket; igényük semmibe vétele miatt szitkokat szórtak, fölkelésre és hazaútjuk során pusztításra utaló megjegyzéseket téve. Asant, kettejük közül az arcátlanabbat és vadabbat, képen törülték és megdorgálták szemtelenségéért Jánosnak, a sebastokratornak (*1072) a parancsára.

Így tértek haza, küldetésük végezetlen és vérig sértve. Mely szavak írhatnák le, vagy fejezhetnék ki az ezen istentelen és gyűlöletes emberek miatt a rómaiakra szakadt trójai csapások végtelen sorát? De erről most ne többet; térjünk vissza az elbeszéléssel a történeti sorrendhez.

Niketas Choniatēs, bizánci történetíró