Nézd, a Konföderáció ajánlgatta, hogy megvásárolja az erődöket az Uniótól*, az meg elég nyilvánvaló volt, hogy tarthatatlan állapot egy másik ország területén komplett erődrendszert fenntartani, anélkül, hogy hajlandó lennék rendezni a kérdést valamilyen módon. Márpedig Lincoln nem óhajtott párbeszédet folytatni a déli küldöttekkel és nem volt hajlandó elismerni, hogy az egy különálló ország volna. Szerinte itt lázadásról volt szó. Hát ezzel a narratívával sok tárgyalni való nem maradt.
Én megint csak azt mondom, hogy a felelősség egyenlően oszlott meg. Az igaz, hogy Jefferson Davis ekkor már háborút akart. De Lincoln is. Mind a két fél azt szerette volna, hogy ha az első lövést a másik adja le, és így az ő oldalára kerül a morális fölény (lám, ezek megtámadtak). Ezért húzódott hónapokig a Fort Sumter válság megoldás nélküli várakozásban. A végén semmit nem számított, hogy egyetlen főnek nem görbült haja szála a bombázás során. Ha a konfliktus kirobbanását el akarták volna kerülni északon, akár erre is helyezhették volna a hangsúlyt. A dolgok lovagias elrendezésének, párbajozásnak akkoriban jelentősége volt. A pengeváltás Fort Sumternél megtörtént, mindkét fél kitette magát az életveszélynek, tehát becsülettel helytállt, a kimenetel pedig az erőviszonyok ismeretében nem lehetett kétséges. Az északi lapok nyugodtan hagyhatták volna lecsengeni ezzel a konfliktust, nyugodtan ünnepelhették volna Andersont, a hőst, aki minden emberét megmentette az elsöprő létszámfölényű ellenséggel szembeni küzdelemben. Ehelyett nacionalista lázba lovalták a lakosságot és felszólították a háborúra.
Mindkét fél gyors lefolyású háborúban, egyetlen döntő ütközet megvívásában gondolkodott és úgy kalkulált, hogy így a háború megéri.
*plusz átvállalta volna az államadósság arányos részét is, szóval fair módon akarta az elszakadást végrehajtani. |
