Keresés

rájuk vonatkozó fölfigyelés lehetősége következésképp sokrétű, értelmezése pedig esethez kötött.

A nyakperecek germán magyarázatához ezenkívül gyakran be szokás vonni a torquest viselő császári testőrök képi ábrázolásait. Ám itt mégis, mint a megfelelő fejezetben látható lesz majd,(*179) egy ex silentio következtetésről van szó. Ezek a katonák nyakpereceiket nem azért viselik, mert germánok, hanem római hivatali jelvényként: a toroknál viselt torquesek legkésőbb a 4. század kezdetétől a római sereg gyakran alkalmazott kitüntetései(*180) és a cirkuszi versenyek győzelmi díjai.(*181) Vegetius az arany nyakpereceket a szabályos rangfokozatok jeleként írja le, amivel nagyobb ellátási fejadagok járnak együtt.(*182) Ezt Zosimus is megerősíti, amikor a császári szolgálatban lévő gót lovasokról tudósít, akik szolgálataikért arany torokpántokat és ezzel együtt járó jobb ellátást nyertek.(*183) Ambrosius(*184), Sidonius Apollinaris(*185) és Johannes Chrysostomos(*186) is írnak katonai kitüntetésként arany nyakperecekről. Prudentiusnál kiderül, hogy az arany nyakperecek a draconariusok szokásos fölszereléséhez tartoztak.(*187) A Carnuntumból a 4. század végéről való arany nyakperecet a Felices Tun[gri] felirattal – az egyetlen régészeti nyakpereclelet, ami biztosan római katonai jelvényként szolgált – Michael P. Speidel az egység említése miatt, ami bizonnyal a Notitia Dignitatumban szereplő Sagittarii Tungri, nem egy kitüntetésként vagy ajándékként tárgyalja, hanem ugyancsak egy hadijelvény-hordozó rangjelvényeként.(*188) A 6. századból kapcsolódik még egy beszámoló mindehhez Prokopiustól, Belisar az érdemes katonákat karperecekkel (ψέλλια) és nyakláncokkal (στςεπτοί) tüntette ki. (*189) Miként a gót szövetségesek Zosimusnál nyakpereceket kaptak, a szövetséges (s amúgy klasszikus-toposszerűen öltöztetett) alánok és gótok a konstantinápolyi Theodosius-obeliszk alapján ugyanúgy nyakpereceket viselnek,(*190) mint a magas udvari alkalmazottak az azonos emlékművön.(*191) A nyak- és mellettük a karperecek eredeti szerepükön túl ugyancsak leletekben és írott forrásokban kincsek fontos részeiként kimutathatók.(*192)

Ha a nyakperecek ily kétségtelenül különféle funkciókat egyesíthettek magukban, akkor az előttünk lévő kontextusban csaknem kizárható, hogy Maurus hastatus nyakperecét germán szimbólumként hordta volna. Nagy valószínűséggel hivatali jelvényként vagy a seregben szerzett érdemeiért kapta(*193), mint kortársa, akinek sírkövét Ablában (Almería, Spanyolország) találták meg és akit Julianustól egyebek mellett a testőrségben nyújtott szolgálatáért nyakpereccel tüntették ki.(*194) A Julianust megkoronázó nyakperec germán értelmezésénél még valószínűtlenebb a szóbanforgó koronázási rituáléhoz a germán jelleg társítása.

„germán nyakperec-invesztitúra”(*163) föltételezését támogatná.

Tekintettel a fölemelés Julianus által alaposan kitervelt voltára, az adódó alternatíva, azaz a nyakperec tulajdonképpen az augustusszá váláshoz szükséges diadém pótlékának tekintendő, meggyőző.(*164) Libanios két beszédéből, melyek Julianus elgondolását a legvilágosabban fedik föl, egyértelmű, hogy Julianus nem feltétlenül egy torquest akart a koronázáshoz.(*165) Ha Julianus egy megfelelő diadémot tartogatott volna a tarsolyában, az a kívánt hatásnak, vagyis hogy akarata ellenére bírták rá a fölemelésre, alapjaiban ellentmondott volna. A katonák kívánságának többszöri visszautasítása egy hastatus nyakperecével való koronázás előtt, egy irodalmi toposz, ami a császár tartózkodásának megjátszottságát aláhúzza. Hisz semmiképpen nem fedhette föl, hogy a látszólag váratlan fölemelés olyan jól elő lett készítve.(*166) A feleség ékszerének követelésétől a nyakperecen keresztül az óészaki-pogány mitológiáig tartó merész Hauck-i összekapcsolás ezzel az egyszerű, történeti kontextusba helyezett meggyőző magyarázattal szemben nem áll meg.

Marad annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon Maurus hastatus nyakperecét germán szimbólumként avagy római kitüntetésként viselte-e. A korai történelemmel foglalkozó régészek ebben a kérdésben szívesen döntenek a germán értelmezés mellett, hisz a leletek és a római kor előtti vaskorra illetve a római köztársaságra vonatkozó írott források viszonylag világosan a kelta-germán és a perzsa-orientális területekre utalnak, ahol a nemesfém férfi torokpántok a társadalmi vezetőréteg jelének tűnnek.(*167) Christopher Walter bizantinista is megjegyezte a római területen előforduló nyakperecek kérdéséhez, hogy „egyetlen a nyakperecet tanulmányozó kutató sem kétli, hogy a római és hellenisztikus hagyományban ezek használata nem volt elterjedt. A környező nemzetektől került ide, különösen a perzsáktól vagy szasszanidáktól és a galloktól”.(*168) Nem sok mindent lehet ehhez hozzáfűzni. Nyakpereceket a római császárkorban a barbaricumban készítettek, hordtak(*169) és a római szemekben még a Kr. u. 1. században is teljesen idegennek számítottak.(*170) Mindazonáltal torqueseket már Tacitus idejére hasonlóképpen a római hadseregben katonai kitüntetésként (dona militaria) adományoztak, (*171) még ha csak miniatúraként és nem is valóságos nyakperecként.(*172) Ritkán, de az 1-2. században valódi nyakperecek is előfordulnak római katonáknál.(*173) A minket különösképpen érdeklő korszakban gyakori kitüntetés vagy hivatali rangjelző volt a római katonák számára.(*174) Példaszerűen látható ez a még megbeszélendő bemutatások mellett a harcos szentek ábrázolásaiban, mint Szent Sergios és Szent Bacchus, akik egykor római katonák voltak és folyton nyakpereccel ábrázoltatnak.(*175)

Az a kérdés, hogy vajon a torokpántok általában illetve összességében az írott forrásokban leírt torquesnak minősített ékszerek és fölszerelési tárgyak inkább rómaiként vagy germánként értelmezendőek-e, ennélfogva okafogyott. Eltekintve attól, hogy egy interpretatív római-germán dualizmus a későantik valóságnak ellentmond (mindenekelőtt ezen befolyási területek átfedési tereiben), az egyértelmű válasz erre a kérdésre úgy kell hangozzon, hogy a torqueseket mind a római mind a barbár területeken használták. Nem elfelejtendő továbbá a nyakperecek jelentősége a perzsa-orientális területeken(*176) és az Ótestamentumban királyi jelvényként (*177) sem, ami ismét csak megtalálható a későantik képi ábrázolásokon.(*178) A nyakperecekről szóló közlések és a

a pajzscímerek vagy a csatadal(*145) a Rajna jobb partjáról eredt, az lehetséges (*146), de semmiesetre sem bizonyosság. Míg ezt Ammianus előtt a germán területeken csak Tacitus említi (*147), a pajzsraemeléssel Ázsia területein már néhány évszázaddal korábban találkozhatunk.(*148) A pajzsraemelés korábbi, germanocentrikus jelentése azáltal relativizálódik, hogy a koraközépkori ennek megfelelő rituálét különösen akkor gyakorolták, ha a jelölt elégtelen uralmi legitimációval bírt, vagy rögtönzött királlyá tétel keretében a reprezentatív trónraültetés nem volt lehetséges.(*149) Julianus esetében az élő germán tradícióhoz való tudatos visszanyúlás helyett valószínűbb, hogy egy megrendezett innovációról van szó, amelynél a képzett caesar környezete az irodalmi hagyomány egy germán-archaikusnak ható rítusához nyúlt vissza. Viszonylag egyértelmű jele ennek az a tény, hogy Ammianus – ha nem maga Julianus – a korábbi irodalom kifejezett hivatkozását alkalmazta, amiben az előkép leírásának korábbi tacitusi megfogalmazását szó szerint vette át.(*150)

Az így vagy úgy barbár hagyományból származó pajzsraemelés 360 után a római seregben gyakorolt rituálévá vált. Így tehát a számos, a katonai és a civil területen is megtalálható, példa egyike, melynél a nemrómai területek kezdeményezéseit magukévá tették, átalakították és ezután rómaivá tették. Pajzsraemelésre Julianus után mindenesetre többször a császárok és bitorlók hadsereg általi kikiáltásával összefüggésben került sor, és az a későantik-korabizánci koronázási ceremónia részévé vált.(*151) A germán szokásoknak a római ceremóniába való behatolásának beállítása helyett, Ammianusnál mindenekelőtt arról van szó, hogy alternatívát, de mégis teljesértékű ceremoniális fölemelkedést mintázzon az újonnan megválasztott uralkodónak az éljenző csapatok előtt.(*152) Hogy Julianusra a kényszer alatti pajzsraemeléssel idegen, barbár és számára kellemetlen rituálét kényszerítettek(*153) volna, az nem föltételezhető. Julianus fölemelését okosan és megfontoltan készítette elő, és úgy tűnik inkább alanya semmint tárgya volt ennek.(*154) A ceremóniát mindenesetre úgy tervezték, hogy spontánnak tűnjön.(*155) Emellett a történetíró Ammianus nagy irodalmi gonddal szorgoskodott, hogy a párizsi eseményeket ne a szokásos bitorlások mintájára láttassa.(*156) Ebben a kontextusban a pajzsraemelés nem egy kikényszerített szokásként szemlélendő, hanem egy olyan rituáléként, amely ha nem is tartozik a koronázási ceremóniák szokásos részéhez, a Julianus által óhajtott hatást erősítette, vagyis hogy ő egy akarata ellenére szorongatott személy, aki unokatestvéréhez a végsőkig hűséges volt.(*157)

A pajzsraemelés és a nyakpereccel való koronázás összefüggését érintően Otto Treitinger megállapította, hogy a „pajzsraemelés alaposan bebizonyított germán eredete” ezt a torqueskoronázás esetében is valószínűsíti.(*159) Számos tudós követte ezt a vélekedést. Johannes Straub mégis a nyakpereces koronázás germán értelmezése ellenében szólalt meg.(*160) Wilhelm Ensslin sem látott a torqueskoronázásban semmilyen idegen elemet, hanem „egyenesen klasszikus példát arra […], ahogy […] egy alkalmankénti egyedi eset szándékos ismétléssel egy ünnepélyes államaktus hosszantartó, tartós, lényeges részévé válva kifejlődik”.(*161) Karl Hauck ezzel szemben csatlakozott Alföldi és Treitinger föntebb már említett érveléséhez, és egy germán befolyásoltságú rituáléként írta le a torqueskoronázást.(*162) A nyakperecek jelentésének egy 9. századi óészaki saga nagyon bizonytalan összefüggésén kívül csak nehezen lehet a torqueskoronázás germán mitológiából való levezetéséhez további érveket sorolni, ami a