Keresés

„germán nyakperec-invesztitúra”(*163) föltételezését támogatná.

Tekintettel a fölemelés Julianus által alaposan kitervelt voltára, az adódó alternatíva, azaz a nyakperec tulajdonképpen az augustusszá váláshoz szükséges diadém pótlékának tekintendő, meggyőző.(*164) Libanios két beszédéből, melyek Julianus elgondolását a legvilágosabban fedik föl, egyértelmű, hogy Julianus nem feltétlenül egy torquest akart a koronázáshoz.(*165) Ha Julianus egy megfelelő diadémot tartogatott volna a tarsolyában, az a kívánt hatásnak, vagyis hogy akarata ellenére bírták rá a fölemelésre, alapjaiban ellentmondott volna. A katonák kívánságának többszöri visszautasítása egy hastatus nyakperecével való koronázás előtt, egy irodalmi toposz, ami a császár tartózkodásának megjátszottságát aláhúzza. Hisz semmiképpen nem fedhette föl, hogy a látszólag váratlan fölemelés olyan jól elő lett készítve.(*166) A feleség ékszerének követelésétől a nyakperecen keresztül az óészaki-pogány mitológiáig tartó merész Hauck-i összekapcsolás ezzel az egyszerű, történeti kontextusba helyezett meggyőző magyarázattal szemben nem áll meg.

Marad annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon Maurus hastatus nyakperecét germán szimbólumként avagy római kitüntetésként viselte-e. A korai történelemmel foglalkozó régészek ebben a kérdésben szívesen döntenek a germán értelmezés mellett, hisz a leletek és a római kor előtti vaskorra illetve a római köztársaságra vonatkozó írott források viszonylag világosan a kelta-germán és a perzsa-orientális területekre utalnak, ahol a nemesfém férfi torokpántok a társadalmi vezetőréteg jelének tűnnek.(*167) Christopher Walter bizantinista is megjegyezte a római területen előforduló nyakperecek kérdéséhez, hogy „egyetlen a nyakperecet tanulmányozó kutató sem kétli, hogy a római és hellenisztikus hagyományban ezek használata nem volt elterjedt. A környező nemzetektől került ide, különösen a perzsáktól vagy szasszanidáktól és a galloktól”.(*168) Nem sok mindent lehet ehhez hozzáfűzni. Nyakpereceket a római császárkorban a barbaricumban készítettek, hordtak(*169) és a római szemekben még a Kr. u. 1. században is teljesen idegennek számítottak.(*170) Mindazonáltal torqueseket már Tacitus idejére hasonlóképpen a római hadseregben katonai kitüntetésként (dona militaria) adományoztak, (*171) még ha csak miniatúraként és nem is valóságos nyakperecként.(*172) Ritkán, de az 1-2. században valódi nyakperecek is előfordulnak római katonáknál.(*173) A minket különösképpen érdeklő korszakban gyakori kitüntetés vagy hivatali rangjelző volt a római katonák számára.(*174) Példaszerűen látható ez a még megbeszélendő bemutatások mellett a harcos szentek ábrázolásaiban, mint Szent Sergios és Szent Bacchus, akik egykor római katonák voltak és folyton nyakpereccel ábrázoltatnak.(*175)

Az a kérdés, hogy vajon a torokpántok általában illetve összességében az írott forrásokban leírt torquesnak minősített ékszerek és fölszerelési tárgyak inkább rómaiként vagy germánként értelmezendőek-e, ennélfogva okafogyott. Eltekintve attól, hogy egy interpretatív római-germán dualizmus a későantik valóságnak ellentmond (mindenekelőtt ezen befolyási területek átfedési tereiben), az egyértelmű válasz erre a kérdésre úgy kell hangozzon, hogy a torqueseket mind a római mind a barbár területeken használták. Nem elfelejtendő továbbá a nyakperecek jelentősége a perzsa-orientális területeken(*176) és az Ótestamentumban királyi jelvényként (*177) sem, ami ismét csak megtalálható a későantik képi ábrázolásokon.(*178) A nyakperecekről szóló közlések és a

a pajzscímerek vagy a csatadal(*145) a Rajna jobb partjáról eredt, az lehetséges (*146), de semmiesetre sem bizonyosság. Míg ezt Ammianus előtt a germán területeken csak Tacitus említi (*147), a pajzsraemeléssel Ázsia területein már néhány évszázaddal korábban találkozhatunk.(*148) A pajzsraemelés korábbi, germanocentrikus jelentése azáltal relativizálódik, hogy a koraközépkori ennek megfelelő rituálét különösen akkor gyakorolták, ha a jelölt elégtelen uralmi legitimációval bírt, vagy rögtönzött királlyá tétel keretében a reprezentatív trónraültetés nem volt lehetséges.(*149) Julianus esetében az élő germán tradícióhoz való tudatos visszanyúlás helyett valószínűbb, hogy egy megrendezett innovációról van szó, amelynél a képzett caesar környezete az irodalmi hagyomány egy germán-archaikusnak ható rítusához nyúlt vissza. Viszonylag egyértelmű jele ennek az a tény, hogy Ammianus – ha nem maga Julianus – a korábbi irodalom kifejezett hivatkozását alkalmazta, amiben az előkép leírásának korábbi tacitusi megfogalmazását szó szerint vette át.(*150)

Az így vagy úgy barbár hagyományból származó pajzsraemelés 360 után a római seregben gyakorolt rituálévá vált. Így tehát a számos, a katonai és a civil területen is megtalálható, példa egyike, melynél a nemrómai területek kezdeményezéseit magukévá tették, átalakították és ezután rómaivá tették. Pajzsraemelésre Julianus után mindenesetre többször a császárok és bitorlók hadsereg általi kikiáltásával összefüggésben került sor, és az a későantik-korabizánci koronázási ceremónia részévé vált.(*151) A germán szokásoknak a római ceremóniába való behatolásának beállítása helyett, Ammianusnál mindenekelőtt arról van szó, hogy alternatívát, de mégis teljesértékű ceremoniális fölemelkedést mintázzon az újonnan megválasztott uralkodónak az éljenző csapatok előtt.(*152) Hogy Julianusra a kényszer alatti pajzsraemeléssel idegen, barbár és számára kellemetlen rituálét kényszerítettek(*153) volna, az nem föltételezhető. Julianus fölemelését okosan és megfontoltan készítette elő, és úgy tűnik inkább alanya semmint tárgya volt ennek.(*154) A ceremóniát mindenesetre úgy tervezték, hogy spontánnak tűnjön.(*155) Emellett a történetíró Ammianus nagy irodalmi gonddal szorgoskodott, hogy a párizsi eseményeket ne a szokásos bitorlások mintájára láttassa.(*156) Ebben a kontextusban a pajzsraemelés nem egy kikényszerített szokásként szemlélendő, hanem egy olyan rituáléként, amely ha nem is tartozik a koronázási ceremóniák szokásos részéhez, a Julianus által óhajtott hatást erősítette, vagyis hogy ő egy akarata ellenére szorongatott személy, aki unokatestvéréhez a végsőkig hűséges volt.(*157)

A pajzsraemelés és a nyakpereccel való koronázás összefüggését érintően Otto Treitinger megállapította, hogy a „pajzsraemelés alaposan bebizonyított germán eredete” ezt a torqueskoronázás esetében is valószínűsíti.(*159) Számos tudós követte ezt a vélekedést. Johannes Straub mégis a nyakpereces koronázás germán értelmezése ellenében szólalt meg.(*160) Wilhelm Ensslin sem látott a torqueskoronázásban semmilyen idegen elemet, hanem „egyenesen klasszikus példát arra […], ahogy […] egy alkalmankénti egyedi eset szándékos ismétléssel egy ünnepélyes államaktus hosszantartó, tartós, lényeges részévé válva kifejlődik”.(*161) Karl Hauck ezzel szemben csatlakozott Alföldi és Treitinger föntebb már említett érveléséhez, és egy germán befolyásoltságú rituáléként írta le a torqueskoronázást.(*162) A nyakperecek jelentésének egy 9. századi óészaki saga nagyon bizonytalan összefüggésén kívül csak nehezen lehet a torqueskoronázás germán mitológiából való levezetéséhez további érveket sorolni, ami a

Philipp von Rummel: Habitus barbarus. Kleidung und Repräsentation spätantiker Eliten im 4. und 5. Jahrhundert. Berlin u.a. 2007: de Gruyter. 120-128. o.

5.5 Julianus torques-szel való megkoronázása: egy germán rituálé?

Ammianus tudósít minket arról, hogy Julianust 360-ban Párizsban pajzsra emelést követően egy Maurus nevű draconarius torquesével koronázták meg, mivel Julianusnak nem volt megfelelő diadémje, ugyanakkor nem volt hajlandó asszonya valamely ékszerét, vagy egy ló illetve egy katona(*136) phaleráját a koronázáshoz használni engedni(*137). Egy sor tudós ezt a rituálét idegen képzetvilág részeként mutatja be, amit Julianus seregének germán katonái kényszerítettek volna az új császárra. Egyidejűleg az ebben az értelemben interpretált forrás a későantik nyakperecek germán magyarázatára is bizonyítéknak számított. Karl Hauck alapozta meg ezt a szemléletmódot a germán, mitologikus-vallásos képzetvilágra utalásával: a diadém helyett a katonák, akik Julianust a pajzsraemelésre is rábírták, először asszonyi ékszert, majd nyakperecet (amit a germán világban asszonyok is viseltek) követeltek, mivel ők állítólag ugyanabban a képzetvilágban éltek mint az óészaki Ynglingasaga alkotója. Imigyen állna Agni király arany nyakperece „Freya Brisingamenjével megfontolható kapcsolatban”(*138). Julianust tehát egy germán Istenség attribútumának tekinthető nyakpereccel ékítették volna föl. Hogy a torques etnikai jelentésének kérdéséhez közelebb kerülhessünk, három pontot kell megvizsgálni: először azt a föltételezést, hogy azok a katonák, akik Julianust augustusszá tették, nemrómai képzeletvilágban éltek, másodszor a germán hagyományvonalak jelentését szorosan a pajzsraemeléssel egybekötött torqueskoronázás esetében, harmadszor pedig azt a kérdést, hogy Julianus koronázásánál miért vitattak meg három másik javaslatot előtte, ha a nyakperec kezdettől fogva átgondolt diadémpótlékot képviselt.

A Julianus fölemelésénél jelen levő katonák Ammianus szerint a Petulantes-hez tartoztak, az auxilia palatina egyik alakulatához, amely a Celtae-vel együtt egy tekintélyes kettőscsapatot képezett és Dietrich Hoffmann szerint barbár eredetű volt.(*139) Számos másik tudóshoz hasonlóan Hoffmann abból indul ki, hogy a segédcsapatok a légiókkal ellentétben túlnyomórészt a birodalomban idegen, germán barbárok vagy germán laetusok [birodalomba telepített alávetett vagy behódolt barbárok – Theorista] közül szerveződtek volna(*140). Ez a föltételezés lényegesen hozzájárult a koronázási epizód germán értelmezéséhez. Mindazonáltal megoszlanak a táborok abban a kérdésben, hogy milyen arányokat képviseltek a birodalmi-római eredetű katonák ezekhez a barbár származásúakhoz képest az auxilia palatinában a 4. század második felében. Újabban mindenekelőtt Constantin Zuckerman, Hugh Elton és Martijn Nicasie emelt szót a germán újoncoknak a későantik-római seregben való befolyásának túlértékelése ellen.(*141) Nicasie erre vonatkozólag találóan jegyezte meg, hogy „egy része, talán jelentős része ezeknek a katonáknak idegen eredetű lehetett, de semmi sem késztet arra a következtetésre, hogy ezek a katonák többé ne római módra fölszerelt, római katonaként kiképzett, római tisztek vezetése alatt álló katonák lettek volna és hogy ne küzdöttek volna többé római katonákként.”(*142) Julianus koronázására vonatkozólag ehhez járul még, hogy a ceremónián jelen lévő petulánsok éppenséggel gallok voltak (*143) és a Maurus nevű hastatus, aki Julianusnak a nyakperecét fölajánlotta nem azok közé a katonák közé tartozott, akiket a nevük alapján germánnak minősíthetnénk.

Hogy Julianus pajzsraemelése(*144) más hagyományelemekkel közösen, mint mondjuk