Keresés

(Bauuari) telepítettek le. Ők valószínűleg a püspöki birtokokról származtak. Valamivel több mint 90 telket birtokoltak. Egy kisebb telepescsoport jött Karintiából (Carentani) s őket a dombos mögöttes területre telepítették, ahol is mintegy 15 telket bírtak. Ez a karintiai csoport alapvetően szlávokból állt össze, s legvalószínűbb, hogy a Wörthi-tó környékéről származtak²⁵, ahol is a freisingi egyház birtokkal rendelkezett.

Kevesebb mint másfél évszázad alatt, 1291-ig, mikor is Škofja Loka (Bischoflack) újabb uradalmi összeírását elkészítették, a kolonizáció olyannyira előrehaladt, hogy tulajdonképpen be is fejeződött, mivel a rendelkezésre álló hasznosítható mezőgazdasági területet lényegében kiosztották. A következő két középkori urbárium 1318 és 1501-ből csak egy csekély telekszám növekedést mutat az 1291-es állapottal összevetve.²⁶ 1160 és 1291 között a telkek száma közel megnégyszereződött (kb. 300-ról 1181-re). A bajor telepesek által benépesített síkság ebben az időben oly sűrű népességgel bírt, hogy a rá következő évszázadokban nem állt már rendelkezésre hely újabb telkek számára. A kolonizáció a két folyóvölgy belső területei felé fordult, és a magasabban fekvő területeket is elérte (kb. 1200 méterig). Az irtási kolonizációhoz való telepesek szokásos módon a völgyi népesség feleslegéből származtak, eképpen többnyire ebben a második kolonizációs fázisban sem változtatták meg az etnikai struktúrát. Ez vonatkozik lényegében Škofja Loka uradalmára is – egy kivételtől eltekintve. A két folyóvölgy egyikének (Selška dolina/Selzacher-völgy) legkülső nyugati dombszegélyére a freisingi püspök a 13. század utolsó negyedében parasztokat telepített a már a 8. század óta freisingi tulajdonban lévő Puster-völgyi Innichenből (a mai Kelet-Tirolban). Az ottani népességfölösleg még írott forrásokból is ismert.²⁷

A Puster-völgyből származtak azok a telepesek is, akik a Bača felső folyásának dombvidékét a Soča (Isonzo) vízgyűjtő területén röviddel a 13. század közepe előtt Tolmin (Tolmein) szomszédságában belakták, ahová őket az ottani földesúr, az Aquileia-i pátriárka hozatta.²⁸ A dimbes-dombos eldugott környék volt kétségtelenül a döntő abban, hogy mindkét Kelet-Tirolból származó és egymás mellé telepedő közösség nyelvi identitását a 19. századig megőrizte. Az erősebb és régebbi bajor síkvidéki kolónia a Škofja Loka (Bischoflack) uradalomban már korábban az asszimilációs folyamatok áldozatául esett.

Végül még egy már említett társadalmi csoportra szeretnék utalni, mely az alpesi kolonizációval és népmozgással kapcsolatos. Azokról a hivatásos olvasztómunkásokról van szó, akik idegen eredetűek voltak, és a 14. században kezdtek megtelepedni az Alpokban és az „Alpokalja” területen. Az első bányászok a felső Száva-völgybe Karintiából jöttek, néhányan akár a távoli Türingiából is jöhettek.²⁹ Hozzájuk csatlakoztak később a 16. század kezdetén az itáliai Bergamóból való bányászok, akik a Bohinj (Wochein) zugban telepedtek meg. Idrija (Idria) után, ahol higanyt találtak a 15. század végén, körülbelül egy időben két bányatársasággal (egy itáliai és egy német) bányászok gyűltek egybe mindkét országból. Sokkal korábban, a 14. század kezdete előtt röviddel, Friaulból való vasolvasztókkal találkozhat az ember a Škofja Loka uradalom területén.³⁰ A hagyomány átörökítése szerint ezek Palmanovából származtak, de ez nem stimmel, hisz Palmanovát velencei erődként csak a 16. században építették föl. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a kohászkodás fölvirágzásával az az újlatin népesség is a szlovén Alpokba jött, amely egyébként ennek a területnek a mezőgazdasági kolonizációjában nem vett részt. A német nyelvszigetekkel szemben sem az újlatin sem a német olvasztómunkásoknak nem sikerült etnikai identitásukat hosszútávon megőrizniük.

stájerországi medencékben és völgyekben telepedhessenek le.¹⁹ Csak ezen az alapon képződött a késő középkorban – az irtási kolonizáció lezárultával, ami szabályszerűen a legközelebbi völgyekben vette kezdetét és rövid távú népmozgással járt – egy etnikailag kevert területből két homogén etnikai tömb: a szlovén délen és a német északon – a nyelvhatár lényegileg a későközépkortól a 19. századig változatlan maradt.²⁰ A kolonizáció és a népmozgás folyamataihoz társult még az asszimiláció. Ez azt jelenti, hogy az az etnikai elem kezdett uralkodóvá válni, amelyik a régi települési területen mennyiségileg fölényben volt, miközben egyes nyelvszigetek ettől a fejlődéstől háborítatlanok maradtak. Azok a nyelvi szigetek, amelyek a késő középkori irtási kolonizáció alkalmával a nehezen megközelíthető és magasabban fekvő helyeken létesültek, jellemző módon hosszabb ideig megmaradtak, mint a nyílt vidékiek. S egyáltalán nem amiatt, mert ezek később jöttek létre, hanem azért, mert elszigeteltek maradtak.²¹

Hogy a kolonizációval összekapcsolódó népmozgásnak ezt az általános lefolyását és általános karakterisztikumát konkrétabban kifejtsük, jó például és modellül vonható a freisingi püspökök már említett Škofja Loka (Bischoflack) uradalma Krajnában. Ennek az uradalomnak az alapját 973-ban fektették le II. Ottó császár két adománylevelével. Ábrahám freisingi püspöknek adományozott egy kiterjedt földtulajdont az akkori Krajna központi területén, amit a 11. század derekáig még megnagyobbítottak és kikerekítettek. Az uradalom magában foglalt egy igen termékeny síkot Felső-Krajna szívében, a Szávától délre és két völgyet, melyek nyugatnak mélyen az „Alpokalja” hegyei közé nyúltak. Az uradalom középpontja, Škofja Loka, a két völgy (Poljanska Selška Sorában/Pöllanderben és a Selzacher Zeier) folyóinak összefolyásánál, a nyugati hegyvidékről a keleti síkra való átjárónál fejlődött. A Škofja Loka uradalom síkja a Karavankák hágóitól Pannoniába illetve Horvátországba vezető útnál (via Chreinariorum) feküdt. Ehhez az úthoz két további út csatlakozott, melyek a Száva és a Soča (Isonzo) vízválasztója felé lévő völgyekhez, majd hágókhoz nyugatra vezettek, s Friaul valamint a keleti területek közti közlekedés szempontjából bírtak jelentőséggel.²²

Noha az uradalom az őrgrófság és a későbbi krajnai tartományurak felségterületétől nem különült el, a freisingi püspök gazdasági és igazgatási eszközök tekintetében mégis teljesen szabad kézzel rendelkezett.²³ Ezen az alapon tervszerű telepítéspolitikát űztek, miáltal az újonnan nyert földsávok gazdasága intenzívebbé vált. Ezután a régi, az ott élő szlovén népesség igen extenzív mezőgazdaságát kellett az intenzívebb, a Bajorországban már kipróbált telekrendszerrel (Hubensystem) fölváltani. A földet, elsősorban a síkvidéken valamint a két völgy tágas területén lévőt, újraparcellázták, és jobbágytelkek formájában adták vissza az addigi honos népességnek, illetve új igazgatási egységekbe (officia) is osztották. Ennek ellenére a honos népesség száma nem volt elegendő ezen első kolonizációs intézkedések után sem, s a freisingi püspök új telepeseket hozatott más területekről. Ennek az első, másfél évszázadig tartó sikeres és intenzív kolonizációs nekibuzdulásnak a mérlege az 1160-ban összefoglalt Noticia bonorum de Lonka dokumentumból kivehető.²⁴ Akkoriban az uradalom körülbelül 300 telket foglalt magába, ennek több mint egyharmada jövevényként gazdálkodó telepesé. Kereken 160 telken, döntően a két folyóvölgyben, honos szláv (Sclavi) telepesek éltek. A síkon ezzel szemben főként bajorországi telepeseket

A szlovéniai Alpok késő középkori kolonizációs története szempontjából még egy jelentőséggel bíró jelenségről szólni kell: a fémkohászatról. A vaskohászat itt egy igen hosszú tradícióra tekinthet vissza, ami a vaskorig nyúlik vissza. Škofja Loka (Bischoflack) uradalmi könyveinek 1291-es vasleadást bizonyító adatai arra utalnak, hogy az egyéni, egyszerű paraszti vasolvasztás már ennek a gazdasági ágazatnak a 14. századi fölfutása előtt létezett, amikor az első hivatásos olvasztómunkások Škofja Loka térségébe, Bled (Veldes) és Bohinj (Wochein) zugaiba, valamint a felső Száva-völgybe értek. A kohászat jelentős állásra tett szert az alpesi gazdaságban, fölvirágzása megszüntette az addigi szociális és etnikai népességszerkezetet, új megtelepedésekkel járt és széles erdősávok kiirtását eredményezte az alpesi fennsíkokon (Pokljuka, Jelovica, Mežakla)¹⁷

Népmozgások és etnikai változások

A kolonizáció rendszerint népmozgással jár együtt, azaz jelentékeny számú ember vándorlásával kötődik össze – ha az ember az úgynevezett belső migrációtól eltekint, ami az országra jellemző népesség fölöslegének áttelepedését jelenti. A kora középkor kezdeti szláv betelepedés a Keleti-Alpok népmozgástörténetének egy olyan eseményéhez tartozik, amely ennek a területnek a történeti képét alapvetően alakította. A kelet-alpesi térség nagy része a szlávok megtelepedése révén új társadalmi, gazdasági, kulturális és etnikai struktúrára tett szert, ami aztán csak a nyugati civilizációs körhöz csatlakozásával változott meg fokozatosan. Ezen a területen is meghonosították a 9. századtól az alapvetően feudális gazdasági és igazgatási egységnek számító földbirtokkal a frank-német típusú hűbériséget, s a jobbágytelek (Hube) vált a domináns mezőgazdasági üzemegységgé. Ezek az új szervezeti formák lehetővé tették – a mezőgazdaság intenzívebbé válásával együttesen (háromnyomásos gazdálkodás) – a nagyobb termelést, a népességnövekedést, és egy új kultúrtáj kialakítását.

A frank-bajor földesurak kibővült és helyi népességgel csak gyéren benépesített birtokaik kiaknázása céljából telepeseket hoztak máshonnét, gyakran távoli vidékekről, fő szabály szerint a régi bajor birtokaikról illetve uradalmaikról. Ebben az esetben a kolonizáció távolsági migrációval párosult. Még egy jellegzetes, noha nem kivétel nélküli, szabály van erre a 10. és a 12. század közötti érett középkori kolonizációs fázisra a szlovén területen. A honos telepesek többnyire szlovének, a behozott telepesek pedig német nyelvűek voltak. Ez azonban mégsem játszott szerepet a betelepítésnél, hisz kezdetben a termékeny, könnyen betelepíthető és klimatikusan is kedvező területeket (síkságok, völgyek és dombvidékek) mindkét fajta telepessel intenzíven népesítették be.¹⁸ A német mezőgazdasági népesség kolonizációhoz kapcsolódó népmozgása a 10. században még túlnyomóan szlávok által lakott terület nagy részének elnémetesedésével mint következménnyel is járt. A kolonizációnak a könnyebben betelepíthető területekre irányuló természetes orientációja miatt a németesedés, ami kizárólag a kultúrtáj kialakításának egy természetes, gazdasági okú folyamatának a kifejezése, sem az etnikai határtól a tartomány belseje felé terjeszkedett, hanem a német telepesek „átugrották” úgymond a hegyvidéki szlovén településterületet Felső-Karintiában és Felső-Stájerországban, hogy az alsó-karintiai és középső-