Keresés

stájerországi medencékben és völgyekben telepedhessenek le.¹⁹ Csak ezen az alapon képződött a késő középkorban – az irtási kolonizáció lezárultával, ami szabályszerűen a legközelebbi völgyekben vette kezdetét és rövid távú népmozgással járt – egy etnikailag kevert területből két homogén etnikai tömb: a szlovén délen és a német északon – a nyelvhatár lényegileg a későközépkortól a 19. századig változatlan maradt.²⁰ A kolonizáció és a népmozgás folyamataihoz társult még az asszimiláció. Ez azt jelenti, hogy az az etnikai elem kezdett uralkodóvá válni, amelyik a régi települési területen mennyiségileg fölényben volt, miközben egyes nyelvszigetek ettől a fejlődéstől háborítatlanok maradtak. Azok a nyelvi szigetek, amelyek a késő középkori irtási kolonizáció alkalmával a nehezen megközelíthető és magasabban fekvő helyeken létesültek, jellemző módon hosszabb ideig megmaradtak, mint a nyílt vidékiek. S egyáltalán nem amiatt, mert ezek később jöttek létre, hanem azért, mert elszigeteltek maradtak.²¹

Hogy a kolonizációval összekapcsolódó népmozgásnak ezt az általános lefolyását és általános karakterisztikumát konkrétabban kifejtsük, jó például és modellül vonható a freisingi püspökök már említett Škofja Loka (Bischoflack) uradalma Krajnában. Ennek az uradalomnak az alapját 973-ban fektették le II. Ottó császár két adománylevelével. Ábrahám freisingi püspöknek adományozott egy kiterjedt földtulajdont az akkori Krajna központi területén, amit a 11. század derekáig még megnagyobbítottak és kikerekítettek. Az uradalom magában foglalt egy igen termékeny síkot Felső-Krajna szívében, a Szávától délre és két völgyet, melyek nyugatnak mélyen az „Alpokalja” hegyei közé nyúltak. Az uradalom középpontja, Škofja Loka, a két völgy (Poljanska Selška Sorában/Pöllanderben és a Selzacher Zeier) folyóinak összefolyásánál, a nyugati hegyvidékről a keleti síkra való átjárónál fejlődött. A Škofja Loka uradalom síkja a Karavankák hágóitól Pannoniába illetve Horvátországba vezető útnál (via Chreinariorum) feküdt. Ehhez az úthoz két további út csatlakozott, melyek a Száva és a Soča (Isonzo) vízválasztója felé lévő völgyekhez, majd hágókhoz nyugatra vezettek, s Friaul valamint a keleti területek közti közlekedés szempontjából bírtak jelentőséggel.²²

Noha az uradalom az őrgrófság és a későbbi krajnai tartományurak felségterületétől nem különült el, a freisingi püspök gazdasági és igazgatási eszközök tekintetében mégis teljesen szabad kézzel rendelkezett.²³ Ezen az alapon tervszerű telepítéspolitikát űztek, miáltal az újonnan nyert földsávok gazdasága intenzívebbé vált. Ezután a régi, az ott élő szlovén népesség igen extenzív mezőgazdaságát kellett az intenzívebb, a Bajorországban már kipróbált telekrendszerrel (Hubensystem) fölváltani. A földet, elsősorban a síkvidéken valamint a két völgy tágas területén lévőt, újraparcellázták, és jobbágytelkek formájában adták vissza az addigi honos népességnek, illetve új igazgatási egységekbe (officia) is osztották. Ennek ellenére a honos népesség száma nem volt elegendő ezen első kolonizációs intézkedések után sem, s a freisingi püspök új telepeseket hozatott más területekről. Ennek az első, másfél évszázadig tartó sikeres és intenzív kolonizációs nekibuzdulásnak a mérlege az 1160-ban összefoglalt Noticia bonorum de Lonka dokumentumból kivehető.²⁴ Akkoriban az uradalom körülbelül 300 telket foglalt magába, ennek több mint egyharmada jövevényként gazdálkodó telepesé. Kereken 160 telken, döntően a két folyóvölgyben, honos szláv (Sclavi) telepesek éltek. A síkon ezzel szemben főként bajorországi telepeseket

A szlovéniai Alpok késő középkori kolonizációs története szempontjából még egy jelentőséggel bíró jelenségről szólni kell: a fémkohászatról. A vaskohászat itt egy igen hosszú tradícióra tekinthet vissza, ami a vaskorig nyúlik vissza. Škofja Loka (Bischoflack) uradalmi könyveinek 1291-es vasleadást bizonyító adatai arra utalnak, hogy az egyéni, egyszerű paraszti vasolvasztás már ennek a gazdasági ágazatnak a 14. századi fölfutása előtt létezett, amikor az első hivatásos olvasztómunkások Škofja Loka térségébe, Bled (Veldes) és Bohinj (Wochein) zugaiba, valamint a felső Száva-völgybe értek. A kohászat jelentős állásra tett szert az alpesi gazdaságban, fölvirágzása megszüntette az addigi szociális és etnikai népességszerkezetet, új megtelepedésekkel járt és széles erdősávok kiirtását eredményezte az alpesi fennsíkokon (Pokljuka, Jelovica, Mežakla)¹⁷

Népmozgások és etnikai változások

A kolonizáció rendszerint népmozgással jár együtt, azaz jelentékeny számú ember vándorlásával kötődik össze – ha az ember az úgynevezett belső migrációtól eltekint, ami az országra jellemző népesség fölöslegének áttelepedését jelenti. A kora középkor kezdeti szláv betelepedés a Keleti-Alpok népmozgástörténetének egy olyan eseményéhez tartozik, amely ennek a területnek a történeti képét alapvetően alakította. A kelet-alpesi térség nagy része a szlávok megtelepedése révén új társadalmi, gazdasági, kulturális és etnikai struktúrára tett szert, ami aztán csak a nyugati civilizációs körhöz csatlakozásával változott meg fokozatosan. Ezen a területen is meghonosították a 9. századtól az alapvetően feudális gazdasági és igazgatási egységnek számító földbirtokkal a frank-német típusú hűbériséget, s a jobbágytelek (Hube) vált a domináns mezőgazdasági üzemegységgé. Ezek az új szervezeti formák lehetővé tették – a mezőgazdaság intenzívebbé válásával együttesen (háromnyomásos gazdálkodás) – a nagyobb termelést, a népességnövekedést, és egy új kultúrtáj kialakítását.

A frank-bajor földesurak kibővült és helyi népességgel csak gyéren benépesített birtokaik kiaknázása céljából telepeseket hoztak máshonnét, gyakran távoli vidékekről, fő szabály szerint a régi bajor birtokaikról illetve uradalmaikról. Ebben az esetben a kolonizáció távolsági migrációval párosult. Még egy jellegzetes, noha nem kivétel nélküli, szabály van erre a 10. és a 12. század közötti érett középkori kolonizációs fázisra a szlovén területen. A honos telepesek többnyire szlovének, a behozott telepesek pedig német nyelvűek voltak. Ez azonban mégsem játszott szerepet a betelepítésnél, hisz kezdetben a termékeny, könnyen betelepíthető és klimatikusan is kedvező területeket (síkságok, völgyek és dombvidékek) mindkét fajta telepessel intenzíven népesítették be.¹⁸ A német mezőgazdasági népesség kolonizációhoz kapcsolódó népmozgása a 10. században még túlnyomóan szlávok által lakott terület nagy részének elnémetesedésével mint következménnyel is járt. A kolonizációnak a könnyebben betelepíthető területekre irányuló természetes orientációja miatt a németesedés, ami kizárólag a kultúrtáj kialakításának egy természetes, gazdasági okú folyamatának a kifejezése, sem az etnikai határtól a tartomány belseje felé terjeszkedett, hanem a német telepesek „átugrották” úgymond a hegyvidéki szlovén településterületet Felső-Karintiában és Felső-Stájerországban, hogy az alsó-karintiai és középső-

gazdagabbak és a kora középkoritól jelentősen különböznek. A szlávok által belakott kelet-alpesi területen ugyancsak eltűnt a jellegzetes római mezőgazdasági határfelosztás, mely a szláv települési téren túli salzburgi és tiroli hegyvidéken fönnmaradt.¹¹

A hétköznapi életnek csak egy területén, mely meghatározó és ugyanakkor tipikus az Alpokra, követhető nyomon az antikvitás és a kora középkor közti folytonosság: az almgazdálkodásban, mely a szlovén hegyvidéken régészetileg is dokumentált az ókor tekintetében. A kora középkorból rendelkezésünkre áll Paulus Diaconus beszámolója, ami már a 8. század kezdetéről szlávok és a langobardok közt harcokról szól, melyek a legelőkért és nyájakért folytak a Soča (Isonzo) és a friuli síkság közti domb- és hegyvidéken.¹² Az almgazdálkodást átvették az új szláv telepesek a korábbi népességtől, amiről a túlnyomórészt szlávok előtti eredetű szakkifejezések és formák árulkodnak.¹³

Az érett és késő középkori agrárkolonizáció

A középkori agrárkolonizáció többfázisú folyamata a 15. század végére egy olyan kultúrtájat teremtett, melynek lenyomata némely tekintetben mindmáig megmaradt. Az érett középkori mezőgazdasági kolonizáció a 10.-től a 12. századig azzal jellemezhető, hogy mindenekelőtt azokat a sík és dombos tájakat érintette, melyek elégséges földet kínáltak a megtelepedőknek. Ezen kolonizáció következtében az alsó-karintiai és közép-stájerországi völgyekben és medencékben lévő helyek, valamint a szlovén „Alpokalja” meglehetősen sűrűn benépesült, a magasabban fekvő hegyi és alpesi zónák azonban még általában érintetlenek maradtak. Csak a késő középkorban, a 13-14. században, amint a mezőgazdaságilag hasznosítható területek a völgyekben szűkössé váltak, terjedt át a betelepülés a magasabban fekvő, erdővel borított hegyi tájakra. Itt az úgynevezett irtási kolonizációról (hegyi irtások) beszélhetünk. Ez nehezen hozzáférhető, nehezen megművelhető és klimatikusan is kedvezőtlen területeket érintett. Ezt a körülményt a gazdálkodásnál is számításba kell vennünk, hisz a hegyvidék más prioritásokat ismer mint a síkvidék. Az emberi élet szervezeti formái is változásokat tapasztaltak. A domb- és hegyvidék lehetetlenné tette a nagyobb települések létrehozását. A megtelepülés gyakran tanyás falvak formájában zajlott, még magasabban fekvő helyeken pedig egyes tanyák formájában a maguk határaival. Az eredetileg csak időszakosan lakott almtájékon állandó települések létesültek. A megtelepedési határ folyamatosan egyre magasabbra hágott. A szlovén „Alpokalján” már a 13. században elérte az 1000 métert.¹⁴ A birtokhatár-kijelölés is a természeti adottságokat követte a domb- és hegyvidékeken, ami mindenekelőtt az úgynevezett tanyabirtok illetve a tanyatömbbirtok (Einödblockflur) elnevezéssel jelölhető. Ez azt jelenti, hogy az egyes paraszti gazdaságok teljes használati területe a ház körül zártan osztatott föl. Az effajta határkijelölés a síkvidékeken kivételesnek számított.¹⁵

Az ennél is magasabban fekvő helyeken, többnyire az erdőhatárig terjedően, fordultak elő az alpesi kolonizáció különleges szegmenseként az almok. Létrejöttük idejét a történészek nem tudják pontosabban meghatározni, viszont urbáriumi források már a 14-15. századi elterjedtségükről szolgáltatnak adatokat. Az almok a teljes szlovén területen, de különösen a Júliai-Alpokban elterjedtek voltak.¹⁶