Keresés

A szlovéniai Alpok késő középkori kolonizációs története szempontjából még egy jelentőséggel bíró jelenségről szólni kell: a fémkohászatról. A vaskohászat itt egy igen hosszú tradícióra tekinthet vissza, ami a vaskorig nyúlik vissza. Škofja Loka (Bischoflack) uradalmi könyveinek 1291-es vasleadást bizonyító adatai arra utalnak, hogy az egyéni, egyszerű paraszti vasolvasztás már ennek a gazdasági ágazatnak a 14. századi fölfutása előtt létezett, amikor az első hivatásos olvasztómunkások Škofja Loka térségébe, Bled (Veldes) és Bohinj (Wochein) zugaiba, valamint a felső Száva-völgybe értek. A kohászat jelentős állásra tett szert az alpesi gazdaságban, fölvirágzása megszüntette az addigi szociális és etnikai népességszerkezetet, új megtelepedésekkel járt és széles erdősávok kiirtását eredményezte az alpesi fennsíkokon (Pokljuka, Jelovica, Mežakla)¹⁷

Népmozgások és etnikai változások

A kolonizáció rendszerint népmozgással jár együtt, azaz jelentékeny számú ember vándorlásával kötődik össze – ha az ember az úgynevezett belső migrációtól eltekint, ami az országra jellemző népesség fölöslegének áttelepedését jelenti. A kora középkor kezdeti szláv betelepedés a Keleti-Alpok népmozgástörténetének egy olyan eseményéhez tartozik, amely ennek a területnek a történeti képét alapvetően alakította. A kelet-alpesi térség nagy része a szlávok megtelepedése révén új társadalmi, gazdasági, kulturális és etnikai struktúrára tett szert, ami aztán csak a nyugati civilizációs körhöz csatlakozásával változott meg fokozatosan. Ezen a területen is meghonosították a 9. századtól az alapvetően feudális gazdasági és igazgatási egységnek számító földbirtokkal a frank-német típusú hűbériséget, s a jobbágytelek (Hube) vált a domináns mezőgazdasági üzemegységgé. Ezek az új szervezeti formák lehetővé tették – a mezőgazdaság intenzívebbé válásával együttesen (háromnyomásos gazdálkodás) – a nagyobb termelést, a népességnövekedést, és egy új kultúrtáj kialakítását.

A frank-bajor földesurak kibővült és helyi népességgel csak gyéren benépesített birtokaik kiaknázása céljából telepeseket hoztak máshonnét, gyakran távoli vidékekről, fő szabály szerint a régi bajor birtokaikról illetve uradalmaikról. Ebben az esetben a kolonizáció távolsági migrációval párosult. Még egy jellegzetes, noha nem kivétel nélküli, szabály van erre a 10. és a 12. század közötti érett középkori kolonizációs fázisra a szlovén területen. A honos telepesek többnyire szlovének, a behozott telepesek pedig német nyelvűek voltak. Ez azonban mégsem játszott szerepet a betelepítésnél, hisz kezdetben a termékeny, könnyen betelepíthető és klimatikusan is kedvező területeket (síkságok, völgyek és dombvidékek) mindkét fajta telepessel intenzíven népesítették be.¹⁸ A német mezőgazdasági népesség kolonizációhoz kapcsolódó népmozgása a 10. században még túlnyomóan szlávok által lakott terület nagy részének elnémetesedésével mint következménnyel is járt. A kolonizációnak a könnyebben betelepíthető területekre irányuló természetes orientációja miatt a németesedés, ami kizárólag a kultúrtáj kialakításának egy természetes, gazdasági okú folyamatának a kifejezése, sem az etnikai határtól a tartomány belseje felé terjeszkedett, hanem a német telepesek „átugrották” úgymond a hegyvidéki szlovén településterületet Felső-Karintiában és Felső-Stájerországban, hogy az alsó-karintiai és középső-

gazdagabbak és a kora középkoritól jelentősen különböznek. A szlávok által belakott kelet-alpesi területen ugyancsak eltűnt a jellegzetes római mezőgazdasági határfelosztás, mely a szláv települési téren túli salzburgi és tiroli hegyvidéken fönnmaradt.¹¹

A hétköznapi életnek csak egy területén, mely meghatározó és ugyanakkor tipikus az Alpokra, követhető nyomon az antikvitás és a kora középkor közti folytonosság: az almgazdálkodásban, mely a szlovén hegyvidéken régészetileg is dokumentált az ókor tekintetében. A kora középkorból rendelkezésünkre áll Paulus Diaconus beszámolója, ami már a 8. század kezdetéről szlávok és a langobardok közt harcokról szól, melyek a legelőkért és nyájakért folytak a Soča (Isonzo) és a friuli síkság közti domb- és hegyvidéken.¹² Az almgazdálkodást átvették az új szláv telepesek a korábbi népességtől, amiről a túlnyomórészt szlávok előtti eredetű szakkifejezések és formák árulkodnak.¹³

Az érett és késő középkori agrárkolonizáció

A középkori agrárkolonizáció többfázisú folyamata a 15. század végére egy olyan kultúrtájat teremtett, melynek lenyomata némely tekintetben mindmáig megmaradt. Az érett középkori mezőgazdasági kolonizáció a 10.-től a 12. századig azzal jellemezhető, hogy mindenekelőtt azokat a sík és dombos tájakat érintette, melyek elégséges földet kínáltak a megtelepedőknek. Ezen kolonizáció következtében az alsó-karintiai és közép-stájerországi völgyekben és medencékben lévő helyek, valamint a szlovén „Alpokalja” meglehetősen sűrűn benépesült, a magasabban fekvő hegyi és alpesi zónák azonban még általában érintetlenek maradtak. Csak a késő középkorban, a 13-14. században, amint a mezőgazdaságilag hasznosítható területek a völgyekben szűkössé váltak, terjedt át a betelepülés a magasabban fekvő, erdővel borított hegyi tájakra. Itt az úgynevezett irtási kolonizációról (hegyi irtások) beszélhetünk. Ez nehezen hozzáférhető, nehezen megművelhető és klimatikusan is kedvezőtlen területeket érintett. Ezt a körülményt a gazdálkodásnál is számításba kell vennünk, hisz a hegyvidék más prioritásokat ismer mint a síkvidék. Az emberi élet szervezeti formái is változásokat tapasztaltak. A domb- és hegyvidék lehetetlenné tette a nagyobb települések létrehozását. A megtelepülés gyakran tanyás falvak formájában zajlott, még magasabban fekvő helyeken pedig egyes tanyák formájában a maguk határaival. Az eredetileg csak időszakosan lakott almtájékon állandó települések létesültek. A megtelepedési határ folyamatosan egyre magasabbra hágott. A szlovén „Alpokalján” már a 13. században elérte az 1000 métert.¹⁴ A birtokhatár-kijelölés is a természeti adottságokat követte a domb- és hegyvidékeken, ami mindenekelőtt az úgynevezett tanyabirtok illetve a tanyatömbbirtok (Einödblockflur) elnevezéssel jelölhető. Ez azt jelenti, hogy az egyes paraszti gazdaságok teljes használati területe a ház körül zártan osztatott föl. Az effajta határkijelölés a síkvidékeken kivételesnek számított.¹⁵

Az ennél is magasabban fekvő helyeken, többnyire az erdőhatárig terjedően, fordultak elő az alpesi kolonizáció különleges szegmenseként az almok. Létrejöttük idejét a történészek nem tudják pontosabban meghatározni, viszont urbáriumi források már a 14-15. századi elterjedtségükről szolgáltatnak adatokat. Az almok a teljes szlovén területen, de különösen a Júliai-Alpokban elterjedtek voltak.¹⁶

század utolsó évtizedének kezdetére elérte a Száva és a Dráva völgyének felső szakaszait. A források említései és a helynevek alátámasztják, hogy az új bevándorlók közt horvátok és dudlebek kis csoportjai is megtalálhatók voltak, de az avarokkal is, akiknek az uralma alatt az alpesi szlávok akkoriban éltek, komolyan számolni kell.⁶ A politikai-etnikai csoportok között, melyek mozgásai a kelet-alpesi térséget a nagy 10. században kezdődő középkori kolonizáció előtt jellemzik, egy bolgár csoportot kell még megneveznünk, akik 630-ban Pannoniából Bajorországba menekültek, ahol egyfajta Szent Bertalan-éj módjára megtizedelték őket, hogy ezt követően a karintiai szlávoknál leljenek menedékre. Egy generációnyi ideig maradtak ott – mígnem a langobard Itáliába vonultak tovább, Benevento felé.⁷

Most fölmerül a kérdés, hogy mely jellemzők utalnak a települési területekre, s a Keleti-Alpok mely területeit szállta meg először a kora középkori kolonizációja során az új szláv népesség. Az alapos kutatásokból⁸ az következik, hogy a völgyekben lévő helyek voltak a legrégebbi szláv kolonizációs területek az Alpokban és a magashegyi tájakon. Ez különösen igaz a Soča (Isonzo) völgyére, ahol a régebbi szláv kolonizáció mélyen a Bovec (Flisch)-medencébe ért, de még inkább a felső-karintiai és kelet-tiroli folyóvölgyekre. Az Isel-, Lieser-, Malta- és Möll-folyóvölgyekben a szláv kolonizáció mélyen az Alpokba hatolt, s a legtávolabbi szláv nevű települések a Magas-Tauern alatt egészen 1300 méteres magasságig érnek. Azon a Dráva-völgyön keresztül jutottak el a telepesek ezekhez az alpesi völgyekhez, amit Lienzig és még tovább a Puster-völgyig szlávok laktak be. Nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, hogy a legerőteljesebb szláv betelepedés a Zollfeld és a Klagenfurti-medence körüli közép-karintiai domb- és hegyvidéket, továbbá a Wörthi-tó környékét érintette, ahonnét északnak a felső Mura-völgy irányába terjeszkedtek. Felső-Krajnában az Alpokat mindenekelőtt a bledi (Veldes) és a bohinji (Wochein) zugok benépesítése révén érték el, valamint a Kokra (Kanker) és a Tržiška Bistrica (Neumarkt-Feistritz) melletti sávokon.

Az alpesi völgyek szláv kolonizációjának egy második jelentős karakterisztikuma abban rejlik, hogy az olyan területeket foglalt magába, melyeken már korábbi korszakokban megtelepedtek az emberek. Ebben a tekintetben szoros kontinuitás állapítható meg az antik településtér, ami már a Hallstatt-időszakban döntően kialakult, és a kora középkori településtér között. Más szavakkal, a szláv telepesek olyan vidékekre telepedtek, melyeket már művelés alá fogtak korábban. Másrészről viszont az is megállapítható, hogy ennek az egységes kultúrtájnak a szerkezete erősen különbözik attól, amilyennek ez az antikvitásban és a kora középkorban mutatkozik. A településtér folytonossága együtt jár itt az életmód diszkontinuitásával.⁹ A későantikvitás 4-6. század közti kelet-alpesi településképe jellegzetes magaslati erődöket mutat, melyek az Alpokban is igazolhatók. A bizonytalanság és veszélyeztetettség, melynek a kelet-alpesi terület a későantikvitásban ki volt téve, azzal a következménnyel járt, hogy a települések a benépesített völgyekből és átjáró területekről az eddig gyengén belakott és a jelentős útvonalaktól távolabbi területekre tevődött át. Régészeti leletek bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a legtöbb magaslati erődítményben az élet megszűnt a 6. század végére.¹⁰ A településtér strukturális különbségeit ugyancsak megerősítik a régészeti leletek, melyek az antikvitás idején lényegesen