Keresés

gazdagabbak és a kora középkoritól jelentősen különböznek. A szlávok által belakott kelet-alpesi területen ugyancsak eltűnt a jellegzetes római mezőgazdasági határfelosztás, mely a szláv települési téren túli salzburgi és tiroli hegyvidéken fönnmaradt.¹¹

A hétköznapi életnek csak egy területén, mely meghatározó és ugyanakkor tipikus az Alpokra, követhető nyomon az antikvitás és a kora középkor közti folytonosság: az almgazdálkodásban, mely a szlovén hegyvidéken régészetileg is dokumentált az ókor tekintetében. A kora középkorból rendelkezésünkre áll Paulus Diaconus beszámolója, ami már a 8. század kezdetéről szlávok és a langobardok közt harcokról szól, melyek a legelőkért és nyájakért folytak a Soča (Isonzo) és a friuli síkság közti domb- és hegyvidéken.¹² Az almgazdálkodást átvették az új szláv telepesek a korábbi népességtől, amiről a túlnyomórészt szlávok előtti eredetű szakkifejezések és formák árulkodnak.¹³

Az érett és késő középkori agrárkolonizáció

A középkori agrárkolonizáció többfázisú folyamata a 15. század végére egy olyan kultúrtájat teremtett, melynek lenyomata némely tekintetben mindmáig megmaradt. Az érett középkori mezőgazdasági kolonizáció a 10.-től a 12. századig azzal jellemezhető, hogy mindenekelőtt azokat a sík és dombos tájakat érintette, melyek elégséges földet kínáltak a megtelepedőknek. Ezen kolonizáció következtében az alsó-karintiai és közép-stájerországi völgyekben és medencékben lévő helyek, valamint a szlovén „Alpokalja” meglehetősen sűrűn benépesült, a magasabban fekvő hegyi és alpesi zónák azonban még általában érintetlenek maradtak. Csak a késő középkorban, a 13-14. században, amint a mezőgazdaságilag hasznosítható területek a völgyekben szűkössé váltak, terjedt át a betelepülés a magasabban fekvő, erdővel borított hegyi tájakra. Itt az úgynevezett irtási kolonizációról (hegyi irtások) beszélhetünk. Ez nehezen hozzáférhető, nehezen megművelhető és klimatikusan is kedvezőtlen területeket érintett. Ezt a körülményt a gazdálkodásnál is számításba kell vennünk, hisz a hegyvidék más prioritásokat ismer mint a síkvidék. Az emberi élet szervezeti formái is változásokat tapasztaltak. A domb- és hegyvidék lehetetlenné tette a nagyobb települések létrehozását. A megtelepülés gyakran tanyás falvak formájában zajlott, még magasabban fekvő helyeken pedig egyes tanyák formájában a maguk határaival. Az eredetileg csak időszakosan lakott almtájékon állandó települések létesültek. A megtelepedési határ folyamatosan egyre magasabbra hágott. A szlovén „Alpokalján” már a 13. században elérte az 1000 métert.¹⁴ A birtokhatár-kijelölés is a természeti adottságokat követte a domb- és hegyvidékeken, ami mindenekelőtt az úgynevezett tanyabirtok illetve a tanyatömbbirtok (Einödblockflur) elnevezéssel jelölhető. Ez azt jelenti, hogy az egyes paraszti gazdaságok teljes használati területe a ház körül zártan osztatott föl. Az effajta határkijelölés a síkvidékeken kivételesnek számított.¹⁵

Az ennél is magasabban fekvő helyeken, többnyire az erdőhatárig terjedően, fordultak elő az alpesi kolonizáció különleges szegmenseként az almok. Létrejöttük idejét a történészek nem tudják pontosabban meghatározni, viszont urbáriumi források már a 14-15. századi elterjedtségükről szolgáltatnak adatokat. Az almok a teljes szlovén területen, de különösen a Júliai-Alpokban elterjedtek voltak.¹⁶

század utolsó évtizedének kezdetére elérte a Száva és a Dráva völgyének felső szakaszait. A források említései és a helynevek alátámasztják, hogy az új bevándorlók közt horvátok és dudlebek kis csoportjai is megtalálhatók voltak, de az avarokkal is, akiknek az uralma alatt az alpesi szlávok akkoriban éltek, komolyan számolni kell.⁶ A politikai-etnikai csoportok között, melyek mozgásai a kelet-alpesi térséget a nagy 10. században kezdődő középkori kolonizáció előtt jellemzik, egy bolgár csoportot kell még megneveznünk, akik 630-ban Pannoniából Bajorországba menekültek, ahol egyfajta Szent Bertalan-éj módjára megtizedelték őket, hogy ezt követően a karintiai szlávoknál leljenek menedékre. Egy generációnyi ideig maradtak ott – mígnem a langobard Itáliába vonultak tovább, Benevento felé.⁷

Most fölmerül a kérdés, hogy mely jellemzők utalnak a települési területekre, s a Keleti-Alpok mely területeit szállta meg először a kora középkori kolonizációja során az új szláv népesség. Az alapos kutatásokból⁸ az következik, hogy a völgyekben lévő helyek voltak a legrégebbi szláv kolonizációs területek az Alpokban és a magashegyi tájakon. Ez különösen igaz a Soča (Isonzo) völgyére, ahol a régebbi szláv kolonizáció mélyen a Bovec (Flisch)-medencébe ért, de még inkább a felső-karintiai és kelet-tiroli folyóvölgyekre. Az Isel-, Lieser-, Malta- és Möll-folyóvölgyekben a szláv kolonizáció mélyen az Alpokba hatolt, s a legtávolabbi szláv nevű települések a Magas-Tauern alatt egészen 1300 méteres magasságig érnek. Azon a Dráva-völgyön keresztül jutottak el a telepesek ezekhez az alpesi völgyekhez, amit Lienzig és még tovább a Puster-völgyig szlávok laktak be. Nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, hogy a legerőteljesebb szláv betelepedés a Zollfeld és a Klagenfurti-medence körüli közép-karintiai domb- és hegyvidéket, továbbá a Wörthi-tó környékét érintette, ahonnét északnak a felső Mura-völgy irányába terjeszkedtek. Felső-Krajnában az Alpokat mindenekelőtt a bledi (Veldes) és a bohinji (Wochein) zugok benépesítése révén érték el, valamint a Kokra (Kanker) és a Tržiška Bistrica (Neumarkt-Feistritz) melletti sávokon.

Az alpesi völgyek szláv kolonizációjának egy második jelentős karakterisztikuma abban rejlik, hogy az olyan területeket foglalt magába, melyeken már korábbi korszakokban megtelepedtek az emberek. Ebben a tekintetben szoros kontinuitás állapítható meg az antik településtér, ami már a Hallstatt-időszakban döntően kialakult, és a kora középkori településtér között. Más szavakkal, a szláv telepesek olyan vidékekre telepedtek, melyeket már művelés alá fogtak korábban. Másrészről viszont az is megállapítható, hogy ennek az egységes kultúrtájnak a szerkezete erősen különbözik attól, amilyennek ez az antikvitásban és a kora középkorban mutatkozik. A településtér folytonossága együtt jár itt az életmód diszkontinuitásával.⁹ A későantikvitás 4-6. század közti kelet-alpesi településképe jellegzetes magaslati erődöket mutat, melyek az Alpokban is igazolhatók. A bizonytalanság és veszélyeztetettség, melynek a kelet-alpesi terület a későantikvitásban ki volt téve, azzal a következménnyel járt, hogy a települések a benépesített völgyekből és átjáró területekről az eddig gyengén belakott és a jelentős útvonalaktól távolabbi területekre tevődött át. Régészeti leletek bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a legtöbb magaslati erődítményben az élet megszűnt a 6. század végére.¹⁰ A településtér strukturális különbségeit ugyancsak megerősítik a régészeti leletek, melyek az antikvitás idején lényegesen

Histoire des Alpes = Storia delle Alpi = Geschichte der Alpen 3. kötet (1998) 133-144. o.

Középkori alpesi kolonizáció és népmozgások a szlovének példáján

Peter Štih

A következőkben megkísérlem áttekintő és összefoglaló formában közvetíteni a kolonizáció és annak népmozgásokkal kapcsolatos viszonyáról szóló információkat. Ez a két egymással összekapcsolt fogalom a középkori történelem azon folyamataihoz tartozik, melyek a kelet-alpesi térség mai képét meghatározó módon alakították ki. A kísérlet során, hogy az idevágó tematikát az Alpoknak a Szlovén Köztársaságra¹ eső részére korlátozzam, hamar világossá vált, hogy az így kijelölt keretek a megtárgyalandó kérdések némelyike esetében – mindenekelőtt a kora középkori szláv kolonizáció tekintetében – túl szűkek, s a hegyi világot helyenként tágabban kell megragadni.

A szlávok kelet-alpesi megtelepedése és a kontinuitás ügye

A 6. század második felében, mindenekelőtt annak utolsó két évtizede során, telepedtek meg a szlávok a Keleti-Alpok folyóvölgyeiben és folyami térségeiben. A 6. század végén a mai kelet-tiroli és karintiai területet már szláv földnek (Sclaborum provincia) nevezték, valamivel később a felső Kanal-völgyet a karintiai Gail-völgyig szláv régióként (regio Sclavorum) jelölték meg. A felső Száva-völgyet is a szlávok hazájának (patria Sclavorum) tekintette Paulus Diaconus, a szomszédos langobard Friaulból való szerző.² Miként az írott források, számos szláv helynév is bizonyítja³, hogy a zárt szláv betelepülés a friuli síkság pereméig nyújtózott, s valamivel északabbra a Gail és a Dráva forrásaiig ért a Puster-völgyben. Magában foglalta a Mura völgyét, beleértve Lungaut és valamelyest csekélyebb mértékben a felső Enns-völgyet is. Így tehát a Keleti-Alpok nagy része szláv települési terület volt.⁴ A kolonizáció és népmozgástörténet szempontjából ennek a területnek a szláv betelepülése egy folyamatot tár elénk, mely a térség történetét alapvetően formálta és a szlovének életterének olyan nyelvi identitást kölcsönzött, amit az mindmáig megtartott. A Keleti-Alpok szláv betelepülése az új népesség kettős népmozgásával kapcsolódott össze. Némely szláv nyelvjárási jelenség Karintiában, de a mai Ausztria Dunától délre eső területének egyes hely- és folyónevei is azt mutatják, hogy az első szláv megtelepedési hullám északról érte a Keleti-Alpokat, sőt éppen hogy a nyugati szláv nyelvű csoportoktól következett be.⁵ 550-ben ez a hullám visszaforduló irányt kellett vegyen, nevezetesen a mai Morvaország területéről délnek a Dunán átkelve, hogy aztán az Alpok folyóvölgyeiben fokozatosan a Karavankákig és a Dráva mentén még tovább délkeletnek terjeszkedjen. A második hullám a Keleti-Alpokban valamivel később következett délkeletről, a déli szláv nyelvterületről, s a 6.