Kedves Dunakeszi lakosok, Kedves Alagligetiek! Bocsánat, hogy hosszú lesz! A napokban a fejlesztési tervek közé került a Kápolnai utcai kerékpárút, mely az Alagi Tréningközpontot szelné át. Valamilyen szerencsétlen folyamat során, ez az „út” közterület, így a kérdés jogilag teljesen egyértelmű. A város azt kezd ezzel az úttal, amit akar. Azonban van itt egy nagyon komoly probléma. Mégpedig az, hogy ami jogilag igaz, az nem mindig helyes. A Tréningközpont működését, az ott dolgozók, a lovak, valamint az áthaladók biztonságát is veszélyeztetné ez a szakasz. Én most azért írom ezeket a sorokat, mert egy nagyon fontos dolog kiveszett belőlünk. Nem ismerjük egymást, nem tartjuk tiszteletben a másik problémáját és a saját kényelmünk, fejlődésünk érdekében akár át is gázolunk a másikon. Jelenleg ott tartunk, hogy már több helyről hallottam, milyen jó is lesz ez a kerékpárút. De még egyik támogató sem volt tisztában azzal, hogy mit is okoz ez, mit is szeretnénk tenni.
126 éves az alagi tréningtelep, ha nem is ezen a néven, de történelme ide nyúlik vissza. Széchenyi öröksége ez is, mint sok más érték az országban. Kellő mértéktartással és átgondolással kellene ehhez a témához nyúlni, pont ezek miatt. De ez már politikai színtér, nem is ezt érinteném, hanem a lakosokra térnék vissza. Nem politikai, pártpolitikai kérdés ez most, nem is ismerem pontosan a képviselők álláspontját, én most kifejezetten a lakosokhoz szólnék. Hiszen a város mi vagyunk! Én csak annyit kérnék mindenkitől, aki kapcsolatba kerül a témával, hogy gondolja át, hányszor küzdöttünk azért, hogy valamit megkapjunk, vagy egy külső erőt elhárítsunk, ami zavart minket. Sebességkorlátozás, ingatlanügyek, súlykorlátozás, stb. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy a Tréningtelep az „áldozat” és Alagliget a „támadó”. Teszi ezt mindet úgy, hogy ártatlanul, tájékozatlanul tapos bele a Tréningtelep életébe. Nincs és talán a mai világban nem is lehet az összes néhány éve itt lakó tisztában azzal, mit jelent ez az kerékpárút. De annyit kérhetünk, hogy hallgassátok meg, gondoljátok át az ott élők, dolgozók álláspontját. Sokan nem is sejtitek, hogy egy esernyő, egy nejlonszatyor, egy kigombolt esőkabát milyen veszélyes lehet. Hogy itt minden nap jöhet szemben egy szabad ló. Mint ahogy azt sem, hogy minden esetben meg kellene állni és le kellene szállni a kerékpárról, amíg a lovak elmennek. Röviden ez egy veszélyes üzem. Aztán még annyit érdemes átgondolni, hogy egy olyan területen, ahol évtizedek óta a sárban, mocsokban taposnak az ott élő, dolgozó emberek, majd nyáron nyelik a port, mindezt azért, mert tudják, hogy ez a hely a lovakért van. Formálhatunk-e külső szereplőként jogot arra, hogy mi tiszta cipővel át mehessünk rajta? Alakult egy csoport, melyhez 12 óra alatt 190-en csatlakoztak, megmutatva azt, hogy igenis valós a probléma, igenis több ez, mint „csak egy járda”.
https://www.facebook.com/nemkellkerekparut
Nagyon remélem, hogy képesek vagyunk még saját kényelmünkön és hasznunkon túllépve, a jogos követelésünktől eltekinteni és egy kis plusz terhet vállalni azért, hogy megóvjuk egy közös értékünket. A Téli pályánál, a repülőtérnél már úgy tűnik sikerült. De sikerül-e most is, amikor saját magunk vagyunk az „ellenfél”. Nem kérem, hogy vitázzatok erről, ne győzködjetek engem, egymást, csak gondolkozzatok el ezen és úgy hozzátok meg a személyes döntéseteket, véleményeteket. Azt is el tudom képzelni, hogy ezek ellenére sokan azt mondják, igenis, jogom van a kerékpárúthoz. Én Alagligeti lakos vagyok, de köszönöm, elegendő a Fóti úti kerékpárút. Üdvözlettel: Marton Tamás
|