Keresés

Nem tudom más kategóriába helyezni a fotóművészetet, mint a képzőművészetek közé. Ennek is megvannak a technikai kereti, korlátai. Mint ahogy az összes képzőművészetnek.

A legjobb történet a tudatos fotózásra annak a sportfotósnak a története (szégyenlem, de nem jegyeztem meg a nevét, holott megérdemelte volna), aki a filmes gépről digire váltott, mert kénytelen volt. Ezt követelte meg már a szakma. Szóval. Fotózott a digi gépével és a mellette lévő fiatal kollégája megkérdezte, hogy miért nem nézi vissza a felvételeket. A válasz: minek, tudom, hogy mit fotóztam.

Az akadémizmus után a legtöbb "izmus" úgy jött létre, hogy felrúgta az addig elfogadott szabályokat. Nem mindig mindet, de azért sokat (az eszközök, és az alapanyagok általában maradtak). És olyannyira érthetetlenek voltak, épp azért, mert merőben különböztek a megszokottól, hogy az akkori közönség döntő többsége nem is értette. Művelőinek döntő többsége meg éhezett. Így megy ez.

A technikai alapú művészeteket azonban nem kellene összemosni a képzőművészettel. Míg az ecset+festék+vászon kombónál hatalmas lehetőségek rejlenek az emberi képzelet, és annak visszaadásának szabadságában, a technika, ebben az esetben a fényképezőgép, annak a keresője, a fényérzékelő felület, annak mérete, az objektív, annak fényereje, egy rakás korlátot állít, amikkel meg kell próbálni együttműködni. Ha nem igyekszünk erre, akkor is fotó készül, a szó klasszikus értelmében, de véletlennek, a kiszámíthatatlan esetlegességnek művészi értéket tulajdonítani túlzás. (Erre is van példa, de az nem jó) Azt gondolom, hogy onnan számítható tudatos képalkotásnak a képalkotás, amikor megismételhető. ha reprodukálni tudjuk a stílust, a kifejezési módot. Különben csak szélfútta homok, folyton változik, és értéke legalábbis megkérdőjelezhető.

Amit mondani akartam, hogy a legfontosabb, minden alkotó tevékenységben, a tudatosság. Az, hogy előre tudjuk, el tudjuk képzelni, hogy mit szeretnénk megvalósítani. Így elkerülhetjük az utólagos magyarázkodás kellemetlen élményét, és még elégedettségünk is teljesebb, mintha meglepődünk magunk is az eredményen. Amikor a fényképezőgépen megnyomjuk a exponálógombot, kell, hogy tudjuk azt, hogy nagyjából mi az amit viszont szeretnénk látni. Ehhez sok ismeret szükséges, ezeket meg kell tanulni, tankönyv, tapasztaltabbak meghallgatása, sok-sok gyakorlás, és rengeteg elrontott fotó, az azokból levont következtetésekkel együtt. Nem azok a szabályok a fontosak, amiket a közönség állít fel, hanem azok a fizikai, fénytani, komponálási szabályok amiket úgysem rúghatunk fel, mert ezek nélkül nem működik a fényképészet (főleg egy alkalmazott terület, mint pl. a sportfotózás). De ez már nagyon OFF, abba is hagyom.

Azért, mert ezt már sokszor megvitattad, az nem azt jelenti, hogy igazad is van. Mert nem igazad van, hanem felfogásod. Amit mondasz az csak felfogásoddal korrelál, de nem az igazságot fejezi ki. Ezt a két dolgot is gyakran összekeverik az emberek és ebből is sok vita szokott lenni. Elég, ha a különböző művészeti irányzatokra gondolunk egy pillanatra. Azt ugye nehezen lehetne állítani, hogy az akadémizmusnak, impresszionizmusnak, dadaizmusnak, kubizmusnak (amik most véletlenül eszembe jutottak) ne lennének szabályaik és emiatt a szabályok miatt nem születtek szabad és szuverén művészeti alkotások.