Keresés

jószágok helyét egy meghatározott gróf in comitatu adják meg, ám mivel ez a gróf ebben az esetben mindig az osztrák őrgróf, ezért semmit sem nyerünk a helyeknek a meghatározott grófsághoz rendelésével. Így hát inkább azt kellene tudakolnunk, hogy miért tűnnek el ezek a grófságok a 12. század kezdetével a forrásokból, hogy már Freisingi Ottó is láthatóan csak pontatlan elképzelésekkel bír a számukról és elhelyezkedésükről. A Privilegium minus pedig egyenesen figyelmen kívül hagyja őket. A grófi hatalom már említett érett középkori alapvető változását kell itt számításba vennünk. A koraközépkori frank (és bajor) grófság egy olyan szervezet volt, ami – római intézmények folytatójaként – a béke biztosításának alapvető („állami”) feladatait kellett ellássa. A külső békét egy a grófok vezette haderő készenlétben tartásával, a belsőt pedig erőszakmentes konfliktusföloldással, amit jogi úton a grófi bíróságokon végeztek. Ez a szervezet persze, és ez lényeges, csak a népesség szabad állású tagjait illette, a nem szabadok tömege ebből ki volt zárva, s jogilag mindenkori uraiknak volt alávetve. Tehát az egykor szláv területeken az Ennstől keletre a szabad frankok, illetve bajorok aránya eleve nem lehetett valami magas, s miként másutt is, az érett középkor folyamán itt is még tovább csökkent ez. Ennek megfelelően a grófi szervezet hatóképességét ezen a területen már a koraközépkor folyamán sem becsülhetjük sokra. A kiterjedt irtási tevékenység a Dunától északra ugyancsak közrehatott ebben, hisz nagy földbirtokok létesültek, melyek messzemenően kivonták magukat a grófi hatalom alól, s hasonló érvényes az egyházi tulajdonra is, mely a grófok helyett a mindenkori védnök joghatósága alá tartozott. Így fejlődtek tehát éppen az irtási területeken olyan uradalmak, melyek egyszerre alapozódtak földbirtokra és védnökségre is, s melyeknek birtokosai a 11. század óta grófokként tituláltattak, illetve mindenkori uralmi jogaik összessége pedig grófságként.*(59) Más szóval a régi típusú grófságok egyre inkább kiüresedtek, s új uralmi formák váltották őket. Ausztriában, ahol a grófi szervezet nem domborodhatott ki különösebben kezdetben sem, a 12. század derekára a funkcióit láthatóan már messzemenően elveszítette. És nem csak ott, hanem nyugatabbra is, a passaui területen ugyanebben az időben egy diszkrepancia figyelhető meg az örökölt grófi körzetekre szóló elméleti jogigény és a ténylegesen gyakorolt grófi uralmi jogok közt. A 13. század kezdetén megfeneklett az utolsó kísérlet ennek a kettőnek az összhangba hozatalára.*(60)

Freisingi Ottó Gesta Friderici-jében megnevezett comitatus, melyek „ősi időktől fogva” az Osztrák őrgrófsághoz tartoznak, ilyen koraközépkori grófságoknak tűnnek, melyek a 12. század teljesen megváltozott uralmi viszonyai közepette már régen elavulttá váltak, s melyekhez az emberek már csak ködös elképzeléseket társítottak. Ez a bizonytalanság annál is kevésbé lehet meglepő, ha az ember belegondol, hogy sem a grófok pontos feladatai, sem a grófi körzetek pontos elhatárolása sehol sincs írásban rögzítve, hanem csak a mindig folytatott és ezen keresztül ismétlődően megújított gyakorlatból adódik. Ahol ez a gyakorlat kihunyt, ott szükségszerűen a rá vonatkozó tudás is eltűnt, így nagyon is jellemző, hogy még az őrgrófsarj Ottó sem bírta a 12. század derekán Ausztria grófságainak a számát bizonyossággal megadni.

Az Ottó által említett tres comitatus-nak a koraközépkori grófságokkal való azonosítása természetesen még messze nem jelenti azt, hogy a 10. század kezdetének, a Raffelstetteni vámrendeletben megnevezett három grófságával egyenlővé tehetnénk*(61). Bár a régebbi kutatásokban éppen ez történt ismétlődőn*(62), most attól eltekintve, hogy ez a három grófság nem lokalizálható egyértelműen, valamint az Ennstől nyugatra eső terület kihagyandó, figyelmen kívül hagy egy három évszázadot ölelő hídverést, félretéve azt a körülményt, hogy a grófságok esetében nem időnkívüli jelenségekről van szó, hanem olyan változékony egységekről, melyek kiterjedése és tartalma a mindenkori viszonyokhoz igazodik. Változhatnak a határai, föloszthatók, vagy összevonhatók más grófságokkal, de teljesen új grófságokat is alkothatnak. Ez a kijelentés már a 9. századi karoling Ostmarkra is megtehető, gyakori változás megfigyelhető ugyanis itt is a grófság szervezetében: igény szerint az őrgrófság egy vagy több prefektus alá tartozott, grófságok királyközeli emberek kezében halmozódhattak, többé-kevésbé kimunkált hierarchiák jöttek létre a politikai vezető csoportokon belül.*(63) Láthatóan a Raffelstetteni vámrendeletben említett három comitatus is csak egy 870-es évekbeli átszervezés eredményeként jöhetett eképpen létre*(64). A 10. századi magyar háborúk itt bizonnyal egy még ennél is erősebb hatást gyakoroltak, még ha nincs is valódi támpontunk arra, hogy az Ennstől keletre eső valamennyi terület magyar uralom alá került

Habsburg örökös tartományokon belül*(47). Ezt megelőzően inkább a mai Felső-Ausztriában keresték a grófságokat, Traungauban, Machlandban, Mühlviertelben vagy Riedmarkban, noha a lokalizáció részleteiben itt is különféle lehetett. Egy hasonló gondolati és földrajzi irányzat – a legmesszebb nyugatra mutató – a keleti Donaugauban, Künzinggauban és Schweinachgauban azonosította a grófságokat, mivel ezek a területek a 10-11. században Babenberg kézen voltak.

Csak hát a grófságoknak az Osztrák őrgrófságon kívüli elhelyezésére irányuló kísérletek végül megfeneklettek a két központi forrás, a Privilegium minus és a Gesta Friderici, szó szerinti szövegén. Az utóbbi egyértelműen kimondja, hogy a grófságok „ősi időktől fogva” a marcha orientalis-hoz tartoznak, s az okiratból egészen világosan kiderül, hogy csak az addigi őrgrófságból keletkezett a hercegség és nem másból is*(48). Ausztria megnagyobbítása az 1156 szeptemberi egyezség révén így aztán valamelyest kizárható. Van azonban néhány későbbi forrás, melyek azt állítják, hogy ez alkalommal az osztrák hercegek bíráskodási hatalmát nyugaton a Passautól keletre lévő Salletwaldig – mely 1779-ig Bajorország és Ausztria határa volt – kiterjesztették. Alapvetően két forrás van erre: az úgynevezett Chronicon Mellicense bréve és Niederaltaichi Hermann évkönyve*(49). Mindkét tudósítás csak a 13. századból származik. Hermannról elég jól tudható ez (megh. 1275)*(50), míg a Melker Chroniconban, melyet I. Lipót hercegnek (1177-1194) szerkesztettek meg, miáltal időben közeli és ennek megfelelően jól informált, a szóban forgó kijelentés csak egy utólagos betoldás a vonatkozó kéziratban, s ez a paleografikus vizsgálat alapján a teljes átirattal egyetemben csak 1200 után*(51) készülhetett.

Nem mondható, hogy ezek a későbbi források merő értelmetlenséget jelentenének, kétely csak az 1156-os évre vonatkoztatásukat illetően van, ami egyedül Niederaltaichi Hermannál található*(52). Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Vornbach grófok kihaltával, csak két évvel ezután, Bajorország keleti részén a hatalmi viszonyok hatalmas mértékben rendültek meg, következésképpen teljesen újjá rendezték azokat. Ez érvényes a Vornbachiak terjedelmes uralmi jogainak nyugaton az Isartól egészen keleten a magyar határig terjedő új fölosztására. A fő haszonélvezőiül ennek az új rendezésnek az Andechs, a von Ortenburg, a von Bogen grófok valamint a stájer Otakarok tekinthetők.*(53) Oroszlán Henrik 1180-as bukása és a Stájer Hercegség létrehozása, mely aztán 12 évvel később ugyancsak az osztrák hercegre szállt, együttesen a különböző kisebb uralmi jogoknak az egymást követő Babenberg örökléseivel, a terület hatalmi viszonyait gyökeresen alakították át. Tekintve ezeket a tartós változásokat, kimondottan nehéznek látszik pontosabban meghatározni, hogy mikor is jelölhették ki ezen hosszabb folyamatban az Osztrák Hercegség nyugati határát a Salletwaldnál – ha egyáltalán ez egy konkrét egyszeri aktussal történt. Tartománytörténeti jelentősége ugyan van ennek, de itt nem szükséges ezt tovább taglalni.*(54)

Térjünk tehát vissza a három grófság kérdéséhez. Szemmelláthatóan nem kívül, hanem az ősi Osztrák őrgrófságon belül kell keresnünk őket, s valóban a kutatás egy jelentős része eképpen is tett. Emellett ez az irányzat már régóta úgy tekintette a három későközépkori ausztriai bírósági körzetet, az Enns alatti, Mauterni valamint a Tulln és Korneuburgi nevezetűeket, amiket cometiae-ként jelöltek, mint a három régebbi, Freisingi Ottónál szereplő comitatus utódait. Emiatt tudta Max Weltin is meggyőzően fejtegetni 1976-ban, hogy ezek az újabb cometiae a 13. században újonnan lettek létrehozva, következésképpen a régebbi comitatus-okkal semmi dolguk.*(55) Ezzel az ember hajlamos egyetérteni, nem úgy mint a saját tézisével, melyet egyidejűleg munkált ki: a három grófság a tulajdonképpeni Osztrák őrgrófságból és két, a cseh és a magyar határnál lévő, kisebb őrgrófságból állt volna, melyeket III. Henrik császár hívott volna életre a 11. század derekán, s melyeket aztán nem fejlesztettek tovább, hanem hamarosan az Osztrák őrgrófságra szálltak. Így aztán Ottó tudósítása a három grófságról nem a 12. századi helyzetet tükrözné, hanem erre a három körzetre való emlékezés volna, melyekből három generációval korábban Ausztria összenőtt.*(56) Ennek a magyarázatnak az alapjai néhány éve összeomlottak, amint Karl Brunner megállapította, hogy ezek az állítólagos Cseh és Magyar őrgrófságok sohasem léteztek, hanem mindkettő sajnálatos félreértés, illetve néhány huszadik századi történész értelmezési fantáziálásából ugrottak elő – a „források bizonyítékaival ellentétes konstrukcióként”.*(57)

Ezáltal láthatóan nincs többé kiindulási pontunk a comitatus, quos tres dicunt, az Osztrák őrgrófságon belül pontosabban lokalizálni.*(58) S bár a 10-11. századi okiratok ismételten az egyes

Roman Deutinger: Das Privilegium minus, Otto von Freising und der Verfassungswandel

(A Privilegium minus, Freisingi Ottó és az alkotmányos fordulat)

III

Freisingi Ottó Gesta Friderici-beli tudósítása értelmében Oroszlán Henrik vissza adta a császárnak „az Osztrák őrgrófságot azokkal a grófságokkal együtt, melyek ősi időktől fogva hozzá tartoznak.” Majd ehhez hozzáteszi még: „ugyanezt az őrgrófságot a nevezett grófságokkal együtt, melyeket a háromnak neveznek” hercegség rangjára emelte és Jasomirgott Henriknek adományozta tovább.

Az osztrák történetírás klasszikus kérdéseihez tartozik, hogy mi is értendő ez alatt a három grófság alatt, s a 16. század óta újabb és újabb föloldási javaslatokat bontanak ki, ám még sincs egy sem napjainkig mely általános elfogadottságot nyert volna. Ez mindenekelőtt amiatt van, mert a Gesta Friderici az egyedüli középkori forrás, amely explicit említi a három grófságot, így a passzus megértéséhez nem vehetünk egyszerűen párhuzamos forrást precedensként, hanem logikai levezetésekhez kell folyamodnunk más lényegesen összetettebb forrásadatok bevonásával. Ezek a levezetések viszont alapvetően azon állnak, hogy egyesek miképpen képzelik el az érett középkori osztrák alkotmányos viszonyokat. Így tehát gyakorlatilag lehetetlen bebizonyítani, hogy egyes, a három grófságra vonatkozó tézisek igazak, vagy hamisak-e. Csak arra lehet rámutatni, hogy ezek a tézisek jobban vagy kevésbé illeszkednek a központi forrásul szolgáló Privilegium minus és a Gesta Friderici szó szerinti szövegéhez, illetve ahhoz, amit a középkori Ausztria uralmi tagolódásáról egyébként tudunk (vagy tudni vélünk).

Lehetne írni egy értekezést a témába vágó különféle kinyilvánított nézetekről, és itt különösen érdekes volna ezeket a téziseket a nagyobb alkotmánytörténeti elméletekkel a háttérben elhelyezni, ahonnét – többnyire inkább öntudatlanul – előtűnnek. E helyen azonban inkább arra szorítkoznék, hogy ezeket a téziseket néhány tartalmi csoportba foglaljam össze – remélhetőleg anélkül, hogy túlságosan nagy hatalommal ruháznám föl őket.*(44) Alapvetően különbség tehető azok közt a kutatók közt, akik történelmi valóságot visszatükröző tényként fogadják el Freisingi Ottó közlését a három grófságról, és azok közt akik pedig kereken elutasítanak mindenféle valóságra vonatkoztatást. Nem mintha Ottó szándékosan hamisítana, sokkal inkább mivel a rendelkezésére álló dokumentumokat félreértelmezte, így olyan grófságokat talált melyek soha nem is léteztek. Mégpedig hármat, mivel a dokumentumai ezt a számot sugallták neki.*(45) Nehezen cáfolható ez a nézet, de mégsem fér össze a tudásunkkal, amit Ottó történetírói módszereiről ismerünk.

Kiindulópontként elfogadandó, hogy a három grófságot, noha másutt direkt módon nem jegyezték föl, nem Freisingi Ottó találta ki. Kettős problémával küzd az ember, ha azonosítani akarja őket: hisz nem csak a grófságok elhelyezkedése meghatározandó, hanem ezeknek a tulajdonképpeni tényleges tartalma is. Az érett középkor alatt ráadásul egy alapvető fordulat is zajlott, amikor is a többé-kevésbé jól körülírt körzeteken belüli meglehetősen precízen definiált fejedelmi hatalom irányából a különböző jogok, köztük főként birtok és egyházi védnökségek, szétszórt konglomerátuma felé haladt a fejlődés*(46).

Az elhelyezkedés tekintetében egyaránt keresték őket az ősi Osztrák őrgrófság területén belül és kívül is. Az utóbbi értelmezésnek volt folyvást a legtöbb híve a történészek között, ám léteztek és léteznek újra meg újra különféle nézetek ezeknek a grófságoknak a lokalizálásáról, de egyik sem volt képes soha még időlegesen sem általános összhangra lelni. Túlságosan sokféle lehetőség van ugyanis, még akkor is, ha az ember bölcsen a birodalom délkeleti részére korlátozza magát. Talán a legközkeletűbb sokáig Karl Lechner 1926-os tézise volt, mely a három grófságon a Waldviertelben lévő Poigent, Raabst és Pernegget értette. Ezek ténylegesen valamikor a 12. század derekán kerültek a Babenbergek birtokába, s még a későközépkor folyamán is bizonyos különállással bírtak a