Azért legalább 2 Teréz anya van itt...:-)
Az én barátomnak nincsenek érzelmi megnyilvánulásai, nincsenek szélsőséges hangulatai. Kétfajta állapota van, az egyik, amikor megelégedettségében jól érzi magát, örül, vidám, nevet, nála ez a boldogság. Neki nem tetsző esemény hatására leereszti a rolót, kivonul a történésből, legyen bármi is a következmény, nem érdekli, nem is viseli meg semmi. Igyekeztem művelődni a témában, sok asperger autista önjellemzést olvastam, némelyek nagyon büszkék rá, hogy okosak, sikeresek, olykor zseniális agyuk van, profi manipulátorok, vidáman átgázolnak mindenen ha kell, mert nekik ez nem jelent semmit, de azért nem cserélnék velük. Én tudom, hogy nem fogom soha felmondani a telefonkönyvet fejből félórai tanulmányozás után, nem fogok világra szóló tudományos felfedezést tenni, ők viszont sosem fogják megtapasztalni, hogy mi az szeretni, szeretve lenni pl. Egyik szélen a túlérzékenyek, középen a normálisok, másik szélen az érzéketlen számítógépek vannak, akik közül azért mégis csak a középen lévőknek kell megismerni, elfogadni, segíteni a szélen lévőket, mert ők ezt nem tudják megtenni. Nehezen fogadom el a teremtésnek ezt az igazságtalanságát, mert azért a szélen lévők nagy többsége nem zseni, nyomorultul éli a mindennapjait. Sok krízis helyzetet megnéztem, embertelen agresszivitás szakad ki belőlük, amikor besokallnak. El tudom képzelni, hogy mi lehet belül. Ha rajtam múlna, akkor már az oviban felmérném a gyereket, hogy a nekik megfelelő bánásmódot minél hamarabb megkaphassák és a környezet is megtanulhassa, hogy miként kell velük bánni. Ehhez viszont ismerni kellene ezeket a betegségeket, viselkedési zavarokat. Itthon alig van irodalma, felnőtteknek szóló tanács, használati utasítás - bocs - egyáltalán nincs. Pl. az édesanyja halálakor megpróbáltam elmagyarázni a bánat, szomorúság mibenlétét, persze lepergett. Érzést tanulni? Fából vaskarika. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerül segíteni.
(új nicket kellett gyártanom, valszeg erre sem fogok legközelebb emlékezni...) |
